Nézem az edzésnaplóban a fitness adataimat. Akkor éppen 78 kiló voltam, három – négy kilóval nehezebb, mint most. Négy hónapja vezettem az edzésnaplót és volt benne 419 kilométernyi görkorcsolyázás…

Azt hittem, a futás nem nagy ügy.

Két okom is volt, hogy belevágjak.

Ma már nem tudom, hogy melyik motivált jobban. Egy biztos fogyni nem akartam. Az egyik ok az volt, hogy fittségemet félreismerve kitaláltam, hogy… de erről inkább nézzük azt, amit az első futás kapcsán írtam:

Szóval kitaláltam még májusban, hogy milyen vicces lenne, ha nem csak görkorcsolyával, hanem futva is indulnék a Duna-partin. Azután ennyiben maradtam magammal. Valahogy úgy gondoltam, hogy, ha simán görkorcsolyázok huszonkilométert is - de ugye a tizenhárom az általában hetente kétszer megvan -, akkor simán lefutok ötöt.

Ha azt mondod kicsit nagy arcom volt, akkor igazad van. Tényleg nem tudtam, nem gondoltam, hogy ennyire más a dolog. Hogy negyvenkét évesen nem úgy megy, hogy kenjük be sárral. A franc sem gondolta 2009. augusztus 15-én 7:15-kor, hogy ez ennyire meghatározóvá válhat. Mert azzá vált. Nem, nem azt mondom, hogy mindent ennek rendelek alá. Közel sem, de valamiféle fegyelmet, rendszerességet – úgy értem másféle, az addigitól eltérő rendszerességet – hozott az életemben. Volt olyan időszak, amikor a futás volt a túlélés Úgy éreztem, ha nem futnék, be is csavarodnék. Jönne a tévé, kanapé, sör és rágcsa… Az meg már nem én lennék. Persze így sem én vagyok, legalábbis nem az aki három évvel ezelőtt elindult öt kilométert futni.

No meg, a futás hozott egy csomó kedves embert az életembe, akikkel valószínűleg másképp nem találkoztam volna…

De nem ez a szentimentális izé a lényeg, hanem, hogy elindultam és futottam… Megint magamat idézném:

Tizenkét percnél kezdett fájni a combom, tizenötnél a tüdőm úgy döntött, hogy kint több oxigénhez jut, mint bent.

Igen tizenöt perc alatt sikerült megtennem 2,61 kilométert, ami 5’48”-as tempót jelent. Halkan jegyzem meg, hogy másnap, amikor a mutatványt megismételtem ugyan ez a táv, már csak 6’09”-es tempóval ment, de valójában a kidöglés nélküli 6’20” volt akkoriban a reális. Mindezt úgy, hogy nem a fotelból álltam fel, hanem akkor már pár éve tavasztól őszig heti huszonkilométereket görkoriztam.

Ma le tudom futni a félmaratont két órán belül. Így kimondva nem nagy dolog, talán csak, ha azt látja valaki, hogy honnan jutottam hová, ez alatt a 3.698,45 km alatt.

Tegnap résztávoztam. Ugyanazon a pályán, mint, ahol először futottam azt a 2,64 kilométert. Majd két perccel gyorsabb tempóval, úgy, hogy utána meg jött egy kis levezető futás. Meg utána a némi munka a kertben.

Igazából ennyi a három év eredménye. Fizikailag.

Mentálisan? Azt nem tudom megfogalmazni.

Ja, és a Duna-parti futó és görkorigáláról annyit, hogy soha a büdös életben nem futottam ott. Kimaradt.