Még a Balatonon kaptam a kérdést, hogy megyek-e a Kistarcsai terepre? Mondtam, hogy kizárt, én az idén már versenyre nem megyek… 

Ergo vasárnap útban Kistarcsa felé az Országút-blues refrénjével nyugtattam magam, hogy jó nekem a Trabant, nem kell Cadillac… már ami a tempót illeti. Mert persze, hogy mentem. Elvégre itt van a szomszédban. És úgy is régen futottam terepen. Meg ki akartam próbálni a Tonarat.

Mert van egy új barátom az Asics családból. Az a nagy büdös helyzet, hogy az Omni télire nem az igazi. Magyarul csúszik, mint a fene, már ami a havas jeges utat, meg a vizes füvet, sáros utat illeti.

No, de először is beszéljük meg a Trabantot.

A Futapest Klub által megrendezett Dymol terepfutás - Kistarcsa hosszú távja, 19,5 kilométer távot és 360 méter szintemelkedést ígért. Megnéztem az útvonal magassági vonalvezetését (magyarul a szinttérképet), és gyorsan töröltem a memóriámból, mert riasztónak tűnt a magamfajta aszfaltbetyár számára.

Szóval Trabant. Még mindég. Erre a távra, meg erre a szintre, úgy számoltam (már az idei futásaim alapján), hogy a Trabant kategória, az olyan hatperces…  Nekem. Most. Egy éve a hétperces tempót soroltam volna oda.

[Félreértés ne essék, nem azokat trabantoztam most le, akik hatperces kilométerekkel teljesítették a távot! Mindenki viszonyítsa magát a saját tempójához. És különben is, a Trabi rally gép.]

Bevallom azért titkon reméltem, hogy 1:45:00-án belül célba érek.

Szóval Kistarcsa. Iskola. Nevezés.

Bakker, sokan vagyunk. Hogy lesz ebből időben rajt? Elárulom sehogy.

Viszont megtapasztaltam életem első villámrajtját. Álldogál a rajtnál a hosszú, meg a rövid táv mezőnye, összekeveredve, beszélgetve. Egyszer csak azt hallom, hogy:

Figyelem! Elsőnek a hosszútáv indul. 3, 2… Rajt!

És vitt a tömeg. [háromnegyedszázan voltunk]

Kapásból kaptató. Első kilométer 6’30”. Én meg morfondírozok, hogy hogy volt az a Trabant, meg az a tervezés, meg mit is keresek én itten?

Azzal nyugtattam magam, hogy „ne rohanjunk Dönci, olyan szép a táj…” végre jött valami lejtő, szándóföldek és szemétkupacok mellett szaladtunk. Ez valami hungarikum, hogy minden ötödik nagyobb bokor mellé jár egy szemétkupac. Olyan, mint a belvárosban a kutyaszar, vagy mint a falfirkák, csak az előbbi erdőn, mezőn nem feltűnő, az utóbbi meg értelmetlen.

Az negyedik kilométerre a mezőny szétszóródott. Én egy hat-hétfős laza bolyban voltam, és kerestem az ideális nyulat, akinek a tempóját tartani tudom és bevisz a célig. Meg aztán tartottam az előttünk álló emelkedőktől is. Két kilométerrel arrébb, már hárman maradtunk és megvolt a nyulam. Kialakult az a játék, hogy a nyúl elől stabilan, egy srác meg az emelkedőkön lemaradt, a lejtőkön megelőzött. Elvoltunk, mint a befőtt.

Oszt egyszer csak az erdőközepén ott volt a nagy emelkedő. Mentem felfelé, a pulzusom is… és amikor azt hittem, hogy fent vagyunk, akkor jött belőle még egy. A második emelkedőn az utolsó két lépést már csak vánszorogtam. Mondanám, hogy belesétáltam, de volt, aki megkérdezte, hogy kétlépésnyi nem futás, mitől séta? Szóval felléptem a tetejére, amikor azt mondta a forgalomirányító, hogy ti még az élboly vagytok… Ja – mondok magamnak – akkor itt futni kell. Úgy ötszáz méterrel arrébb meg már a pulzusom is normálisnak mondható volt, csak ziháltam, mint állat és tele volt a tököm az egésszel. Kicsivel arrébb vidám erdészeti dolgozók füstöltek az orrunk alá, amíg valami agyagos dagványon vergődtünk át. Természetesen felfelé.

Kellett vagy hat kilométer, hogy ismét élvezzem a futást, de itt már kis emelkedők és hosszú lejtők játszottak. A hármasunk meg stabilan együtt futott. Annyira ragaszkodtunk egymáshoz, hogy a befutónk fél percen belülire sikeredett.

Mondanám, hogy a végén tényleg nem történt semmi, de tizenkilenc kilométernél, még előztünk. Nekem spec lelkiismeret furdalásom volt. Mert azt azért nagyon genya dologként éltem volna meg, ha egy ilyen széthúzott mezőnyben az utolsó ötszázon előznek meg hárman.

Evvan.

Befutó, meg hurrá és azt mutatja az óra, hogy 1:43:48… Ez azért rendesen nem Trabant lett, viszont nagyon jól esett. Mondjuk az is jól esett volna, ha a versenyközpontban van meleg víz, de ugye semmi nem lehet tökéletes...

Na jó, az idénre a versenyzésből tényleg elég volt.

Hacsak…

Ennyire ne szaladjunk előre, inkább hallgassuk Hobóékat.