Amikor az EdzésOnlineon azt írtam a téli futásról, hogy pihenős szaladgálás lészen a program, akkor Amatőr [ez nem a minősítés, hanem a beceneve] azt találta mondani, hogy „Az oximoron természetétől fogva frappáns dolog, de most nem tetszik…”

Hmmm, szóval a téli programom az OximoRun lesz.

Sokan, sokszor elmondták, hogy egy-egy edzésen túlhajtom magam. Valószínűleg igazuk van, mert ők kívülről látják, én meg belülről. Mondhatnám azt is, hogy az anorexiások, plasztikafüggők mintájára nekem testkép, hanem valószínűleg edzéskép zavarom van.

Szerintem nem volt sem sok, sem túlhajtott a nyári edzésmunkám. Mondom, szerintem. Mondhatom, mert én nem vagyok szakember. Már ami a futást illeti.

Most mégis azt próbálom összeszedni, hogy mire kellene odafigyelnem a hidegben futás során, mire is ez az OximoRun.

Először is szeretném, ha lenne annyi önuralmam – mert bizony önuralom kell a dologhoz – hogy a futásaim során az átlag pulzusom nem menjen 145 bpm fölé. Na jó egyenlőre kiegyezem azzal, ha 150 ütés alatt tudom tartani.

Mindezt leginkább azért, mert a téli futásnak nem lehet célja, sem eredménye a tüdőgyulladás, márpedig e felett a tartomány felett nagy az esélye, hogy a hátamra fagyjon a verejték, ha röpködnek a mínuszok.

Aztán igyekszem hosszúkat, azaz húsz kilométer körüli távokat futni. Door to door. Kerülendő a meghűlést. Bár olvastam egy csomó véleményt, hogy rövidebbeket kéne télen, de másfél-két órányi futás az, ami kikapcsol.

És persze igyekszem eltalálni a megfelelő öltözetet. Ami nem túl sok és nem túl kevés. Talán ez az egyetlen pont a téli szaladgálásban, amit aránylag jól el tudok találni. Lehet, hogy hülyén hangzik, de a kesztyű meg a sapka a legfontosabb része az öltözetnek. Ott hűlök a leggyorsabban. Mondjuk a kezemet nem értem, abban nincs víz, mint a fejemben…

Szerdán volt az első alkalom, amikor nekivágtam az OximoRunnak. Még dolgozott bennem a balatoni izomláz, így roppant könnyű dolgom volt. Egyből 144-es átlag. Eldöntöttem, hogy istenkirály vagyok, vagy valami hasonló. Ha ezt így kisujjból… Hát nem?

Már éppen ott tartottam, hogy ez annyira könnyű volt, hogy néhány gyors futást is betervezek télire. Aztán jött a péntek.

Meggyőződésem volt, hogy alig-alig vagyok gyorsabb, oszt egyszercsak az óra majdnem 170-et mutatott. Ijedtemben majdnem belesétáltam, de – mondok magamnak – csak lejjebb tudom vinni, ha lassítok. Hát nehezen, de sikerült. És azért így is határértéken belül voltam.

Azt tudtam, hogy vasárnap Kistarcsán ennél magasabb lesz a pulzusom, de az azért verseny, hogy az embert elkapja a versenyláz. Mondjuk én megpróbáltam legyőzni.

Viszont izomlázmentesen nehezebben megy a lassítás.

Nem lesz egyszerű ez az OximoRun.