Na most ez itt egy pársoros kitérő a motivációmról, azaz hogy miért is kaptam rá a teljesítménytúrázásra. Mert ugye mehetnék én úgy is, hogy amerre jól esik, de nekem ezen az évi kb harminc alkalmon fontos a kötött útvonal. Is.

Szóval, arról, hogy engem mi motivál.

Így, hogy is mondjam, hogy ne hangozzék szarul… szóval... így ötven felé közeledve, kell az edzés. A testnek és az agynak egyaránt.

Kezdjük a testtel, mert azon nincs sok magyarázni való, az, hogy esetenként húsz - ötven kilométereket gyalogol, jobb esetben kocog az ember gyereke, akár esik, akár tűz a nap, az egyértelműen edzi a testet. Ráadásul azzal, hogy az utóbbi időben túrabotot használok, így nem csak a lábat, hanem a kart is erősíti.

Meg az önbizalmat, hogy ma mát olyan helyeken is kocogni merek, ahol egy évvel ezelőtt a lábamat is alig mertem felemelni, mert attól féltem, hogy összetöröm magam.

[A blog olvasói már tudják, hogy vaksi is vagyok, meg tériszonyos is, szóval csupa olyan dolog, ami nehezíti az erdőben való szaladgálást.]

Aztán azt is elmondhatom, hogy a teljesítménytúrázás, edzi az agyat.

Nekem egyrészt memoriter gyakorlattá lett, már csak azért is mert nincs három kezem… az a kettő meg ami van, tele van a botokkal, így kénytelen vagyok előre memorizálni a következő szakaszokat, jelzésváltásokat, ellenőrzőpontokat… stb. Mondjuk ebben szokott hiba lenni. De szorgalmasan gyakorlok.

Másrészt ott van, hogy figyelni kell, hogy merre is van az arra. Van előnye a kötött útvonalnak. És, az ember először a jelzésekre tanul meg figyelni, és idővel egyre többet lát a tájból, az erdőből… Megjegyez utakat, útszakaszokat, és egyre magabiztosabban közlekedik. Nem csak az erdőben. És nem csak az erdőben vesz észre olyan apróságokat, amire korábban fel sem figyelt…

…és persze a teljesítménytúrázás gyakran válik közösségi élménnyé, még egyedül is, mert egyre több az ismerős arc, egyre több az ismerős útközben és a célban.

Én ezért járok teljesítménytúrákra.

Kirándulni, meg a szórakozásért…