Általában azon a véleményen vagyok, hogy egy futóverseny előtt célszerűbb pihenni. Ilyenkor már csak az a kérdés, hogy a pihenést, mint olyat hogyan is definiálnánk? Némi vacillálás után úgy döntöttem, hogy a pihenés fogalmába egy huszonegynéhány kilométeres túra még éppen hogy belefér. Nem futva, gyalogolva.
Én általában az új kihívásokkal szemben általában előnyben részesítem azokat a túrákat, azokat a rendezőket, akikkel kapcsolatban pozitív élményem volt. Persze ehhez meg kell néha új csapatokat is ismernem. Ennek köszönhetően az idei év pozitív meglepetése számomra a VIDE csapata, így vasárnapi félmaraton ide vagy oda, csak Verőcén ért a vasárnap reggel, természetesen csak a rövidebb táv miatt.
Mondjuk reggel még nem sejtettem, hogy a TTT oldalán még 25,92 kilométeres útvonalú Börzsöny szíve 25 (MTSZ: 53,7 pont; rendező: Verőcei Ifjúsági Diák Sportegyesület – Természetjáró Szakosztály) túra, az itinerben már 27,7 kilométerre duzzad, amiből én rendkívüli ügyességgel mintegy 31,4 kilométert tudok csinálni.
Ez bizony kicsit sok a saját magam számára felállított tíz százalékos hibahatárhoz képest.
Hát még, ha azt is hozzávesszük, hogy bizony-bizony a verőcei fiúk, lányok nem viccelnek a hét órás szintidőnél bizony vagy kapkodja az ember a lábát, vagy nem bámészkodik. Pedig az óránkénti négy kilométeres sebesség nem tűnik ördöngösnek, csak éppen a Börzsöny nem a Budai… hiába B-vel kezdődik a neve.
Még mielőtt nekiindulnánk még egy kis kitérő.
Nincs mese. Úgy tűnik, hogy ebben a csapatban minden megvan, hogy népszerűek legyenek a túráik, túrázó és terepfutó körökben egyaránt. Mondjuk ezt már az első túra után is tudtam.
...úgyhogy nyakukon a nehéz feladat, az egyre több túrázó fogadása, ellátása, kezelése...
Merthogy Verőce igazán jó kiindulópont, könnyen megközelíthető vonattal, autóval, csak úgy tűnik, fogytán van a parkolóhely.
Szóval a túra. Az út eleje Aranyoskútig, mondhatni rutinpálya. Emelkedő rutinpálya, a maga százhatvanas szintemelkedésével. ...bár sokkal könnyebb volt, így hogy nem esett az eső. Viszont a kilátás semmivel sem volt jobb, mint februárban… Megint a köd nyert.
Aztán jött egy lassú, kényelmes kocogás Szokolyáig. Ok értem én, hogy miért szeretnek bele annyian a Börzsönybe. Megmutatta a szép oldalát, és én kezdtem azt hinni, hogy az a februári menet az csak múló hiszti volt… Már a Börzsöny részéről, és különben kedves, meg barátságos, és szereti a turistákat. Az utóbbiról képet is kaptunk, igaz kicsit később… de a képet megmutatom.
Maradjunk annyiban, hogy az első nyolc kilométer volt a beetetés.
Szokolyáról a Nagy-kő-hegyre szalagozott út vitt fel… két kilométerre kétszáz szint… aminek nagy része kvázi vadcsapás.
És amikor az ember felér az ellenőrző ponthoz akkor, mivel már a köd is felszállt, rá kell jönnie, hogy néha azért tényleg igaz, hogy a kilátás megéri a fáradtságot.
Külön, itt, most nem lesz kép, hiszen ez a kilátás a Mérföldkövek poszt tizedik kilométere. Helyette itt egy kis szamóca... ez lett volna a beharang.
Kezdtem megnyugodni, hogy a Börzsöny nem az a változatosan sáros, vizes, csúszós, ragadós boszorkány, amit februárban láttam. Ez a Börzsöny egy kedves hölgy…
Hát nem!
Nem, nem fogok most senkit szórakoztatni, vagy épp untatni a sár megismert különböző fajtáival, de kezdett deja vum lenni. A Nagy-Kő-hegy és a Bika-rét között mindössze hat kilométer van. De az a hat kilométer igazán segít átértékelni, azt a hirtelen fellobbanó szerelmet, amit a Börzsöny iránt éreztem. Boszorkány ez (hogy ne használjak keményebb szavakat)… már, ha nedves.
A Bika-rét (4. EP, 16. kilométer) után jött az a mutatvány, hogy nem vettem észre a behívó szalagot, és sokadmagammal eltévedtem. [túl sokan, hogy nem mondjam azt, hogy legközelebb itt a szalagozásra figyelni kell]
Viszont az eltévedésnek köszönhetően ismét azon lehetett matekolni, hogy a kilátás meg a vesződség milyen arányban áll egymással. Na jó, a kilátás nyert.
Mellesmeg itt sikerült (ép a tévúton járva) összefutni az emberrel, aki jobban lokalizálja a helyzetét, mint a GPS, jobban tudja az utat, mint a track… Frankón! Ő mondta! Én csak azt nem értem, hogy, ha ilyen qrva jó, akkor hogy a bánatos lótüdőbe keveredett le ő is az útról… például...
Szerencsére sietett, így két kilométerrel arrébb, már másokat szórakoztatott...
Volt még tíz kilométer hátra. A levegőben volt valami, és nem csak a közeli lőtérről fel-felhangzó fegyverropogás… Bár az is idegesítő volt. Most inkább a közelgő viharra gondolok. Szóval nyomott a levegő.
Ilyenkor nem jó sietni.
Meg különben is, a futás másnapra volt tartalékolva.
Vagy az esőre.
A piros sávra visszaérve, azért sokkal jobb lett az út, de még ott volt a Fenyves-hegy, csak, hogy legyen még emelkedő. Az az igazság, hogy ott a Fenyves-hegyen (is) le kellett volna ülni, enni valamit, esetleg kibontani egy üveg gyöngyöző bort (elvégre nem a berúgás a cél…)… és nézelődni.
De ez a program ugye kissé nehézkes, ha: egyrészt nincs az embernél enni és innivaló, másrészt már, csak fél óra van a szintidőből.
Mégis csak maradt egy kis kocogás a végére.
Csak, hogy megérdemelje az ember a gulyást a célban. És ablak mögül nézhesse az esőt.
Mondjuk, azt már kezdem sejteni, hogy egyesek miért rajonganak a Börzsönyért.
Vagy mert szeretnek dagonyázni, vagy mert mazochisták.
Jó, ezzel még kísérletezek a jövőben… és valószínűleg azt is a VIDE rendezésében teszem.
Itiner: Nálam ez ismét 5 pont, mert ugye én táblázatfüggő vagyok. Útvonal: Mivel az ominózus behívót többen vették észre, mint nem, most 5 pont. Frissítés: 5 pont. Az ottfelejtési faktor: 5 pont.
Pontozható plusz: Csomagmegőrzés volt. Futóbarát. Mit futó, száguldó… majdnem ötpercesekre nyitnak a pontok… Tracket nem találtam, de ha volt, akkor javítom a pontozást. Összesen: 20+2 pont.
ami a földet tapodta: Asics Gel Fuji-Trabuco4 GTX;
ami támasztékul szolgált: Quechua Arpenaz 200;
a csomag: Quechua MT 20 (tartály nélkül); Mondtam már, hogy ez a zsák a tipikus példája annak, hogy olcsó húsnak híg a leve?
ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220.
