Volt ugye (most már írhatom így múlt időben) a nagy tavaszi terv, az a bizonyos száz kilométer, amin már túl vagyok, de előtte még mindenképp tartozom egy börzsönyi beszámolóval. Tulajdonképpen ez volt a ráhangolódás.
A Dél-Börzsönyi Kilátások TT (MTSZ: 68,3 pont; rendező: Börzsöny Hegymászó és Természetbarát Egyesület) mellett több érv is szólt. Elsőként az, hogy a BHTE kiváló túrákat rendez, legutóbb épp a Márianosztrai túrájukról áradoztam. Aztán ott volt az is, hogy lényegében (leszámítva az egy eltévedésem) csupa jó élménnyel jöttem el tavaly a DBK-ról. …és végül, de nem utolsó sorban, ott volt az is, hogy a következő hétvégén várható volt, hogy kissé csömöröm lesz a Budai hegyektől.
És persze a Börzsöny kezd egyet jelenteni a szerelemmel.
A szervezők szó szerint mindenkit vártak, mindenkire gondoltak, így az öt kilométeres családi távtól a maraton feletti ötvenes távig minden megtalálható volt.
A tavalyi tapasztalatból kiindulva én megelégedtem a középtávval, azaz a harmincassal.
Tulajdonképpen ez épp elég kihívás, ugyanakkor a lényeg is benne van, azaz a Hegyes-tető… ha már a kilátás benne van a túra nevében. Sárra számítottam, de arra nem, hogy a tavaszba nyúló tél, még havas jeges szakaszokat is tartogat. Leginkább a jéggel nem számoltam.
Nevezés a Zebegényi iskolában, aztán jöhet a felfelé. Először a kálvária, a Trianon-emlékmű...
Rövid szemlélődés, akárcsak tavaly, aztán irány fel. Most eszem ágában sem volt a felfelé tartó szakaszokon futással próbálkozni, tekintve, hogy tavaly így fogyott el az erőm lényegében az első hét kilométeren. Szorgalmasan botoztam felfelé a sárga sávon, hogy azután…
Hogy azután lekocogjak az Ernő forrásig a szerpentinen. Ezt akartam írni, de igazából a szerpentin emlékeim szerint nem igazán barátom, amikor én futni szeretnék. Ez nekem túl keskeny és túl sok benne a kanyar. Azaz mégsem, mert tavalyhoz képest futómozgást imitálva sikerült vennem az akadályt. Belelkesedtem. A Bodzás-völgyben már tényleg futottam. Aztán jött a meglepetés…
Már, hogy a második ellenőrző pont, ami leköltözött a Borostyán-kői pihenőből a sárga körséta, és a sárga kereszt elágazásához. Ez egyrészt dicséretes a rendezők részéről, mert így a Zebegényi séta résztvevői is kaptak egy ellenőrzőpontot és némi csoki tojást, másrészt engem bizony zavar, ha az itiner és a valóság eltér. Gondolom jövőre már az itinerben is itt fog a pont szerepelni.
Rövid kocogás, megint emelkedő és elértem a „hóhatárt”.
Nem tudom, hogy mire számítottam, de azt tudom, hogy mire nem. A jégre nem számítottam, elvégre tavasz van vagy mi. Mindenesetre egész jól haladtam… amíg… Amíg meg nem álltam kifújni az orrom. Valahogy úgy történt az eset, hogy a zsebkendőt az orromhoz emeltem, és a fújás pillanatában már csak a fák koronáját láttam. Kiszaladt a lábam alól a talaj. Egyből kiderült, hogy nem csak jég van, hanem sár is…
A Remete-kertnél még fotóztam egyet, aztán tényleg nekivágtam az utolsó emelkedőknek.
Hegyes-tető. Julianus-kilátó… persze, hogy felmentem egy kis Duna-kanyar belső kilátásért.
Tulajdonképpen eddig tart a túra izgalmas része. Illetve most még a lejövetel is tartogatott némi izgalmat, de utána, már tényleg lehetett kocogni, és várt a Kövesmező ellenőrzőponton a rétes.
Utána télvégi erdő. Nem igazán lehet róla sem mesélni, sem látványos képeken megmutatni. Még a tavaly oly látványos itatóhely is valahogy olyan semmilyen volt az idén…
Úgyhogy maradt a fényképezés helyett a kocogás egészen a Rózsakunyhóig.
Frissítés gyanánt befaltam némi zsíros kenyeret.
Volt még hátra tíz kilométer és két ellenőrzőpont. Ismerős út, nem hibázhatok, mondtam magamnak… és azzal a lendülettel kihagytam a Pusztatorony ellenőrző pontot. Pedig még ki is volt táblázva, hogy balra fel… persze, most ráfoghatnám az itinerre, hogy abban nincs a piros „rom” jelzés, de felesleges. Hibáztam. Mondjuk, az azért érdekelne, hogy még hányan hagyták ki az egyetlen pontőr nélküli ellenőrzőpontot.
Szóval elkövettem azt a hibát, hogy nem olvastam a szöveges részét az itinernek, és mire a halastóhoz értem, teljesen összezavarodtam, hogy hol is vagyok. …illetve ott már tudtam, csak éppen nem volt kedvem visszamenni négy kilométert a kódért. Lesz, ami lesz, nekivágtam az emelkedőnek Törökmező felé, abban a tudatban, hogy ezt a teljesítést elbuktam.
Azért becsekkoltam az utolsó ponton. És szó szerint leszaladtam, a rajtba.
4:23:56
Szerencsém volt, a rendezők elfogadták a teljesítést. Így mégiscsak meglett az oklevél, és a jelvény. Ok. Én bizony nem adtam volna oda magamnak.
De nem ezért ajánlom mindenkinek a BHTE túráit, hanem azért, mert eddig azt tapasztaltam, hogy ezek tényleg profi módra megszervezett, jó hangulatú túrák. Én biztos, hogy megyek még a túráikra.
A pontozás: Az itiner 5 pontos elvileg, Gyakorlatilag is, bár sokat vacilláltam, hogy a Pusztatorony jelzésváltás hiánya miatt levonok egy pontot belőle, mert az csak a szöveges részben szerepel, sem a térképen, sem a táblázatban nincs feltüntetve, viszont ki volt táblázva… marad az 5 pont. Az útvonal is. A frissítés megint csak öt, s persze az ottfelejtés is. Hiába no, a BTHE rutinos rendező.
A pontnyitás futóbarát, hiszen az indításkor már rég nyitva vannak az ellenőrzőpontok. Volt csomagmegőrzés, amit megint nem tudok, hogy volt-e track az útvonalakhoz, de ezt maximum kijavítom utólag. Most 20+2 pontot írok be a túrára.
Az útvonal, ahogy az órám mérte:
A szintemelkedés, ahogy az órám mérte:
ami a földet tapodta: Salomon Speedcross 4;
ami támasztékul szolgált: Komperdell Carbon Balance;
a csomag: Quechua MT20 (tartály nélkül);
ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220
Ha tetszett a poszt, itt tudod ajánlani az index szerkesztőinek (A kép egyben link is):
