A téma (miközben remélhetőleg sorban születnek a beszámolók a Vivicittá különböző távjairól) ezúttal is a terepfutás, azaz inkább a teljesítménytúrázás. Azon belül is ismét az úgynevezett ultra táv. Az elsőre talán rémisztőnek ható nevű Vérkör.
Ezen a blogon már sok szerző írt a Vérkörről, ami évente egyszer szervezett teljesítménytúraként is teljesíthető.
A Vérkör egy 77 Km-es körtúra a Vértesben (1600 méter szintemelkedéssel). Gyakorlatilag egy teljesítménytúra, ami egyénileg, bármikor teljesíthető. Az útvonal teljes hosszában turistajelzéseken halad.
A teljesítést az útvonalon elhelyezett ellenőrző (QR) kódok segítségével lehet igazolni. Ehhez egy okostelefonra és mobilinternet hozzáférésre van szükség.
Három módon teljesíthető gyalog, futva, kerékpárral. A teljesítés módjától függően változik a szintidő.
Most is (azaz április hetedikén), a szervezett teljesítménytúra keretében a Pénzügyőr SE több sportolója vágott neki a távnak, közülük Döme beszámolóját adom közre:
Tulajdonképpen negyedszer mentem a Vérkörön, de ebből harmadszor a túra keretein belül.
2016-ban a normál Vérkör útvonalán is végigmentem, ami ugyanez csak fordítva.
Vagyis lehet lassan azt mondani „hazai” pálya. Ismertem az útvonalat tudtam hol lesz nehéz, hol akarom majd abbahagyni, hol kell túltenni magam a fájdalmakon, mégis ezek tudatában is nehéz volt megint. Gyaníthatóan azért, mert az idén igencsak keveset készültem a korábbiakhoz képest, az sem tett jót, hogy a túra előtt két héttel szétrúgtam a lábujjamat (szerencsére nem tört el). Be is vettem a rajt előtt egy fájdalomcsillapítót. Nem is fájt egész nap a lábujjam, viszont minden más igen.
Reggel hattól lehetett rajtolni az oroszlányi sportcsarnokból ahol a rajtolók (250 fő) zöme már ott toporgott a rajtasztalnál, amikor megérkeztem. Mire elkészültem már szinte ki is ürült a csarnok. Valamikor 20 perccel hat után sikerült leolvastatnom az igazolókártyámat. Két vékony póló, karmelegítő, rövidnadrág volt a viseletem. Lassan utolértem a korábban induló túrázókat.
Az első pont után, Várgesztestől már csak futókat láttam néha. Az időjárásjelzés 18 fok napsütést ígért, ez nem jött be, felhős volt az ég. 15 km-nél el kezdett esni, egy darabig reménykedtem, hogy hamar eláll. De ez sem jött be, már jól átáztam mire felvettem a dzsekimet. Gántnál (31km, 3ó45p) már szakadt az eső. Mikor felértem a fennsíkra akkor állt el. Na innentől kezdve jó darabig fáztam a dzseki alatt. A jobb combom beállt, nehezem ment a kocogás, pedig lefelé haladtam Csákvár felé.
Ott ettem egy finom hot dogot, amit a rendezők biztosítottak. Ez életre keltett, de egy időre, a combom már nem fájt, haladtam felfelé a több km hosszú lankán. Mire felértem, szinte elfogytam. Egy fél sörrel vittem be valami élesztőt magamba. Jót tett. Csak innen már a térdem kezdett fájogatni a lefelé való botorkálásban.
Valahol Vérteskozmánál egy tájékozódási futóverseny résztvevői le föl szaladgáltak az erdőben, csak ámultam a sebességükön. Dzsekimet levettem, mert a nap próbált áttörni végre a felhőkön, melegedett az idő végre.
Mondhatni, szenvedtem az utolsó 25 kilométeren, és a szagom sem volt biztató a dunsztolástól. Reménykedtem, hogy a nem találkozok futólányokkal, akik mulatnak egy futónak öltözött büdös egyén vergődésén. Alig vártam, hogy elérjek a Mária szakadékig (59. km), Onnan már csak 17 km 2 emelkedővel, sok lejtővel, ami már nem akaródzott a térdemnek, és a talpamnak se hiányzott. Már síkon is nehezen „futottam”. Reménykedtem, hogy 11 órán belül azért beérek.
10:48 lett a vége. Volt már jobb, de így is elégedett voltam.
A csarnokban elhaló taps fogadott (csak pár célba érő pihegett, és a szervezők), kaptam egy kitűzőt, emléklapot, hűtő mágnest, meg egy rakat gratulációt.
A zuhany, és azt követő zsíroskenyér hagymával mennyei volt.
