Azt hiszem a címet kicsit eltoltam. Valahogy nem lett szerencsés, pedig azt, hogy női szemmel, még ki is vettem a címből... Pedig minden igaz benne. A naplemente is, a betétfutam is, meg a női szem is...
Ha a versenybeszámolókat egy vízszintes tengelyen akarnám ábrázolni az egyik vége az, ami számokkal és technikai adatokkal van teletömve, ezekből sokat tanulhat, vagy legalább is ötleteket 
meríthet az olvasó, a másik vége, az emocionális beszámoló, ahol lényegében a futás már-már másodlagos, a lényeg a hangulat, az érzések, a tapasztalatok.
Személy szerint én az ilyen irodalmibb megközelítésű beszámolókat szeretem, így hajlamos vagyok az ilyenekből mazsolázni, és ezeket közreadni.
Szerencsére a Pénzügyőr SE versenyzői közt akad néhány jó tollú versenyző, így az ő beszámolóikkal sűrűbben találkozik a blog rendszeres olvasója. Timi például rendszeresen ír terepfutó eseményekről. De még mielőtt elkönyvelnénk, hogy ha Timi akkor terepfutás, most egy aszfaltos eseményre kalandozott. A beszámolóját olvasva, sz szerint kalandosra sikerült a keszthelyi futása:
Már tavaly is szemeztem ezzel a versennyel, azonban tavaly is, idén is ugyanarra a hétvégére esett, mint a K&H. Nem mondhatnám, hogy fájó szívvel, de lemondtam az idei „Hungexpo területén összevissza futkosásról (alias K&H)”, így nyilvánvalóan bukom a félmaratonmánia érmet. Továbbá, mivel kettessel kezdődik a személyi számom, elég sokat nyomott a latban a K&H ellenében, hogy a k…a jól néznek ki a nevezési díjban foglalt technikai pólók. Nemenként úgy hatféle mezből lehetett választani, így aztán több időm ment el a leginkább tetsző póló kiválasztására, mint magára a futásra, de erről később.
A Sunset Run tulajdonképpen az 575 Keszthely Triathlon közép és rövidtávú versenyei közötti „betétfutam”, ezért érdemes jó előre szállást is foglalni. Én nem voltam ennyire előrelátó, ezért április elején már alig találtam megfizethető szállást. Végül Keszthely szélén sikerült kibérelni egy magánlakást, ami egyébként a célnak tökéletesen megfelelt. Családostul utaztunk, péntektől hétfőig terveztünk egy hosszú hétvégét.
Úgy alakult azonban, hogy kisfiam „elballagott” az óvodából, és éppen arra a péntekre szerveztek a nagyoknak mindenféle szuper programot, amiből semmiképpen sem szerettük volna, ha kimarad a gyerek, így a szombat reggeli indulás mellett döntöttünk. Szombaton persze szakadt az eső…
Délutánra, mire a triatlon középtáv mezőny nagy része célba ért, addigra elállt az eső, és kisütött a nap, úgyhogy lementünk a strandra, én vittem a futócuccot, majd egy fürdés után átöltözöm. Megbeszéltük, a fiúk vacsora után nem várják meg a rajtot, inkább mennek vissza a szállásra, mivel a tömegben nem tudnának a kocsival kijönni a parkolóból. A mai napig nem tudom, hogy egy sima lángos elkészítésében mi tartott 40 percig, de én fél óra után otthagytam a családot és elindultam leadni a csomagomat. Amit nem vettem számításba, hogy a parti sétányt addigra már lezárták, így kerülnöm kellett a füves részen, ahol az egész napos esőtől kb. bokáig ért a víz. Kikerülni esélytelen volt, mivel esti verseny lévén a rajt időpontja környékén már sötétedett. Így aztán bokáig vizes cipőben próbáltam megközelíteni azt a sátrat, amit én ruhatárnak véltem, mire az egyik rendező felhívta a figyelmemet, hogy 5 perc múlva már elrajtol a mezőny, és egyébként a csomagmegőrző a sétány túlsó végén van!
Kicsit elkezdtem pánikolni, ahogy futottam a fűben kb. térdig csaptam fel magamra a vizet, mire jött egy szervező, és kivette a kordonon keresztül a kezemből a cuccomat – innen is köszönet érte -, az sem érdekelt, hogy a telefonom benne maradt. Hátra arc, és sprint a rajthoz! Mire átmásztam az oldalsó kordonon, már az utolsó félperces figyelmeztetés volt…
A 7 és a 14 kilométeres mezőny pontosan 20.40-kor indult, és – hála a lángosos lassúságának – a család még nem jutott el az autóig, a járda széléről nézték a futókat. Kicsi fiam sírt, hogy ne hagyjam el, hiába mondtam, hogy csak gyorsan futok egy kicsit, nehezen ment az elválás…
A „pályáról” annyit, hogy egy hét kilométeres szakasz volt lezárva a városban, érintve a legfőbb nevezetességeket, mint a Helikon park, a Fő tér, a sétálóutca, a Kastélypark... Frissítés a Fő téren volt oda-vissza irányban, ami személy szerint nekem nem esett jól, mivel kb. 3 és 4 km-nél még nem kívántam frissíteni, ellenben az eső miatt párás, fülledt időben a hetediknél már jólesett volna, viszont az első kör befejeztével csak a célterületen volt itatás. Az áthaladók meg csak nézhették! Tanulság: akkor igyon az ember, amikor van mit…
A második körre már csökkent a létszám, kiváltak a 7 km-en futók, így lazult a mezőny. Mikor 10 km körül újra elértük a Fő teret, én belefeküdtem az egyik hordóba, alaposan összevizeztem magam – a lábamat és a cipőmet már nem kellett – és mentem tovább, immáron sötétben. A városi szakaszokon lehetett látni, azonban a Helikon parkban elgondolkoztam azon, ha legközelebb is jövök, esetleg jól jöhet egy fejlámpa is.
A kb. 14 km-t 1:22:36 alatt tettem meg. Azért „kb”, mert többen reklamáltak, hogy csak valamivel több, mint 13 kilóméter volt, viszont én már a rajthoz is bekapcsolt órával rohantam, így nekem 14,3 volt a táv!
Negatívum, hogy a célterületen elég kaotikus viszonyok uralkodtak, a területnek a nagyságához képest túl sok futót kellett volna befogadnia. Gyakorlatilag ezt a részt kellett KÖRBEFUTNI ahhoz, hogy valaki eljusson a célkapuhoz, ezért a szpíker legtöbbször azzal foglakozott, hogy megkérje a már célterületen belül tartózkodókat, hogy menjenek távolabb a célkapu előtti ráfordítón lévő chipszőnyegtől, mivel a rendszer újra és újra jelzi őket, mint potenciális célba érkezők.
A célterületen leginkább csak víz volt, kellett egy kis idő, mire egyetlen asztalon találtam még kólát. Ugyanolyan poharakban volt kitéve a mini sósperec is, mint a víz, így aztán a kutya sem találta meg. Mással nem igazán tudtak szolgálni, vagy csak én voltam béna és nem találtam meg a tömegben. Ami szintén furcsa volt számomra, hogy az érkező mezőnyön kellett áthámozni magam, hogy lezárt területen belülre kerüljek és eljussak a csomagomért.
Az érem viszont jól néz ki, a felirat világít a sötétben!
Mindent összevetve jó verseny volt, az utcákon végig álltak szervezők, sportolók, családtagok, nézők, és mindenki mindenkinek szurkolt. Hangulatos volt – főleg a második körben – végigfutni a sétálóutcán és a Kastélykertben, úgyhogy, ha valaki össze akarja kötni egy kis Balaton-parti kikapcsolódással, csak ajánlani tudom.
Utóirat: további feketepont a szervezőknek, hogy a közvetlenül előttem célba érkező csajról van feltöltve az utolsó fotó, belőlem meg kb. annyi látszik, hogy a sötétben érkezem…
Most itt ülök a gép előtt és azon gondolkodom, hogy vajon jövőre hagyjam-e a félmaratonmániát a … Szóval abba bele. Lehet, hogy Keszthely jobb ötlet.
