Túl voltunk az első napon. Órák óta szerettünk volna egy kávét inni, normálisan kezet, arcot mosni, de még mindig semmi se volt nyitva.
Eredetileg az volt a terv, hogy dél körül érünk fel a verseny legmagasabb pontjára, az Edelweißspitze-re. Ez már reggel látszott, hogy tolódni fog a tekergések miatt, de ez abszolút rendben is volt így, hiszen még nem jártunk a táv felénél. Sanyi meglepően jól volt. Előre mentünk, hogy szerezzünk neki normális reggelit, magunknak kávét.
Megint Winklernben álltunk meg - visszaérve a körön - ahol már felébredt a város, kinyitott a Spar, a pékség, a kávézó. Mire Sanyi odaért, beszereztünk mindent, hogy a következő kört, a verseny legnehezebb 90 km-es szakaszát feltöltekezve tudja végig csinálni. Fehérje és energiapótlásként jégkrémet, szénhidrátként croissant és pár falat mákos patkót kapott. A jégkrémen a többi versenyző és kísérőik is megrökönyödtek, olyannyira, hogy a másnapi záróvacsorán is ez volt a téma. (Hát még amikor megtudták a bécsi szeletet, krumplit, rizst és pizzát, akkor már nem bírták ki nevetés nélkül.)
És elindultunk….
Innen jöttek a szerpentinek csak igazán.
Heiligenblut volt a Großglockner előtti utolsó város, ahol be kellett jelentkeznünk. Ott felkészítettük Sanyit, hogy nagyjából mire számítson. Felsétáltunk Adrival, megnéztük az utat, amin a motorosok őrült módjára közlekedtek fel-le. A szintrajzból és a gyülekező felhőkből nem sok jót tudtunk kiolvasni. Megbeszéltük a következő találkát. Kicsit aggódtam, mert bár jól volt Sanyi, de a térdét egyre jobban fájlalta. Autóval se volt egyszerű a motorosok között, nemhogy bringával!
A sorompónál pont a feltorlódó motorosok miatt kellett percekig állnunk, majd elindultunk felfelé a Glockner-re. A tájban nem sokáig tudtunk gyönyörködni, mert elkezdett esni az eső, és ráültek a felhők a kisebb-nagyobb hegycsúcsokra. Bár így is megvolt a maga varázsa. Amíg vártuk Sanyit, tudtunk egy kicsit pihenni. Áron ugyan inkább az esőben állt és úgy próbálta frissíteni magát.
Sanyi lassabban ért oda, mint számítottunk rá, aminek az volt az oka, hogy az emelkedőkön annyira fájt az egyik térde, hogy csak egy lábbal tekert helyenként. Lényegében innen indult a verseny. Igaz 2000 m felett voltunk már tengerszint felett, de a szerpentinek, az emelkedők, az Edelweißspitze még messze volt. Elsősorban szintkülönbségben.
Kevés olyan embert ismerek, aki ennyire elszánt és harcolni képes az álmáért. Sanyi minden erejét és energiáját beleadva, nekivágott az emelkedőknek. Én az autóból videózva is szédültem és bevallom imádkoztam azért, hogy baj nélkül, és egyáltalán fel tudjon tekerni a következő ellenőrző pontig, ami 2504 méteren volt. Az út mellett hó, +11 fok, rövid ideig napsütés, erős szél, majd perceken belül már csak +9 fok. Közben az eső legalább elállt. Varázslatos és egyszerre félelmetes volt egyben.
Amíg várakoztunk, szebbnél-szebb és különlegesebb sportautókat láttunk, akik a motorososkhoz hasonlóan, egymást bevárva, dübörgő motorral indultak feljebb, a csúcs felé.
Egyszer csak megláttuk Sanyit az emelkedőkön tekerni. Tekerni!! Mint valami szürreális jelenés, vagy csoda, olyan volt, ahogy felért.
Frissítés, evés-ivás, ruha, térd, lelki felkészítés. Túl voltunk a táv felén, most jön a legnehezebb szakasz, de utána már indulhatunk a visszakörre és az már „lefelé” lesz.
Nem tudom mennyire hatotta meg, hiszen jól tudtuk, hogy a második 400 km-ben is van még bőven szint, ráadásul a vége előtt is…
Mindenesetre mentünk tovább. Hol esett. Hol szakadt. …hol elállt. Mire felértünk a spitzre, szép idő lett.
De addig!! Visszanézni a szerpentinre, majd felnézni arra a macskaköves lényegében egy autónyi, de kétirányú forgalmú 2 km-es szakaszra, amiben 90 fokos kanyarok vannak, jórészt korlát nélkül…. Hááát, elmormoltam ismét pár imát. Ha oda feljön, és le is megy Sanyi, az fantasztikus lesz.
Fent a szép idő ellenére nagyon fújt a szél, de nem bírtam egy helyben ülni, sétáltam és fotóztam, töltekeztem, le-lenéztem a szerpentinre.
Pont az aláíró hely mögött jártam, amikor úgy láttam, mintha Sanyi jönne. Áron hívott is, hogy csinálhatom a lejelentkezést, ami csak az én telefonomról működött. Teljesen elérzékenyülve mentem oda az autóhoz, ahol Sanyi már evett-ivott, lábmasszázst kapott Adritól.
…és mesélt, hogy milyen volt feljönni a verseny legmagasabb pontjára a 2572 méter magasan lévő Edelweißspitzere. Amivel 9200 méternyi szintkülönbséget és 473 kilométert hagyott maga mögött.
A bringa kereke a nedves aszfalton csúszott, így a szerpentinen lefele – főleg a korlát nélküli szakaszokon – óvatosságra intettük Sanyit. Nagyon jól álltunk időben, nem kellett rohannia.
A Hochtoron lefelé kellett megint bejelentkezni, ott volt a következő találkapontunk.
Lélegzetelállító volt a látvány, ahogy a felhők leszálltak az útra, eltakarva a 2000+ méteres hegyeket és súlyosan szitálva végig vonultak felettünk, hűtve a levegőt. Hogy ezt Sanyi hogy élte meg, egyáltalán észlelt-e belőle valamit is a koncentrálás közben, azt nem tudom. Ahogy később beszélgettünk sok olyan momentum van, ami kimaradt neki.
Vártam, hogy kijön az alagútból, aminek a másik végén látszott, hogy épp süt a Nap. Olyan lendülettel jött, hogy meg sem állt, suhant tovább. Gyors lejelentkezés, majd irány utána.
Hihetetlen volt!
A másik irányból, igaz, de immár harmadszorra kellett bemennünk Winklernbe. Délután 5 óra volt. Lassan kellett készülnünk az újabb esti/éjszakai követő üzemmódra és arra, hogy előtte még vacsorát tudjunk venni Sanyinak.
A kisvárosban, míg sült a bécsiszelet rizzsel, készült a pizza, Adri kávézott, én ettem egy csésze meleg levest. Terveztük a következő órákat. Áron próbált kicsit pihenni, készülni az éjszakára. És megérkezett Sanyi. Addigra már írtam az itinerbe, hogy a következő frissítésnél mit kell adnunk, mi volt már régen, mit kell pótolnunk. Adrival egyeztettük, kitaláltuk, hogy mikor mi kell. Sanyi meg ette, itta, hagyta magát. Rossz dolga nem volt, mert Adri átmozgatta, masszirozta most is a lábait.
Ekkor már több mint 30 órája tekert Sanyi és közel 35 órája volt, voltunk ébren. Így indultunk neki az utolsó etapnak, ami 327 km volt még a célig.
Jött egy hosszabb sík, haladós szakasz és megint esett az eső. Sanyi fáradt, feszült volt. Már nagyon számolta a kilométereket, tartott a szintektől a végén. Én el-elbóbiskoltam a hátsó ülésen, míg Adri szóval tartotta Áront.
Újból olyan helyeken jártunk, ahol nehezen volt értelmezhető az itiner, de ebben már a mi fáradtságunk is benne volt. Adri online követte az előttünk járók útvonalát a verseny oldalán, én néztem az itinert, Sanyiban pedig bíztunk, hogy még tud figyelni a trackre.
Jött az este, a követő mód és újból beálltunk Sanyi mögé, karácsonyfaként villogva. Még élénk volt a forgalom, ráadásul egy fő úton haladtunk több kilométeren át, és nem közlekedtek lassan az autósok. Sokan meglepően türelmesen, hosszasan beálltak mögénk, nem előztek meg, míg mások őrült módjára kivágtak. Áronnak nagyon kellett figyelnie, vigyáznia Sanyira is.
Egy nagyon szép tóparti kisvárosban – Millstatt am See – álltunk meg frissíteni, meleg ruhát felvenni, az éjszakai stratégiát megbeszélni. Kicsit úgy néztünk ki, mint a kirakodó vásárosok, ki-be pakoltuk a táskákat, ruhákat, enni-innivalót, míg Sanyi az autóban öltözködött. Mindezt egy elegáns étterem parkolójában.
Kacskaringós, szűk szakaszok, városokon át, majd emelkedők ismét. A tavat, amit előző éjjel felülről kerültünk, most alulról láthattuk. …volna, ha nincs sötét már.
Ahogy haladtunk előre az éjszakában, úgy fáradtunk. Adrit kivéve, aki felélénkült. Így át is vette a vezetést Árontól egy időre. Ároné lett a hátsó szektor, enyém az anyósülés és az itiner továbbra is. Sanyi mindebből semmit nem vett észre, csak tekert, tekert és tekert rendíthetetlenül. Az nekem sem tűnt fel, hogy belealudtam az itiner olvasásba néhány perc erejéig.
Újabb frissítés. Adriék cseréltek. Majd indultunk a már két nappal azelőtt megismert úton, csak most az ellenkező irányba, az utolsó, legdurvább emelkedő felé. Még, vagy már csak száz kilométer volt a célig. És Sanyinak láthatóan elege lett. Megbeszéltük, hogy bár lassan vége a kötelező követő módnak, nem hagyjuk egyedül őt, megyünk továbbra is vele folyamatosan. Ha kell, gyalogolunk, vagy futunk mellette, de most már végig kell mennie.
Így is lett. Hajnali hatkor, cca. 780 kilométer tekerés után jött egy durva, 15 százalékos, 10 kilométeren(!!) át tartó emelkedő. Megálltunk. Kiszálltam. …és gyalogoltam Sanyi mellett. Beszéltem hozzá, próbáltam motiválni. Elmondtam, hogy két versenyzőtársát is láttuk a kísérőautóikkal kiállni, pihenni, aludni. Vannak nem sokkal előtte ketten is. Nagyon jól halad, még két kanyar és vége az emelkedőnek. Jön a tó és a lejtő. A tracken azonban a szintrajzot nézte, ahol jól látszott, hogy mennyit kell még felfelé menni. Pár perc elteltével nekiindult, mondván, hogy tekernie kell, nem állhat meg, nem gyalogolhat. Pár száz méter múlva cseréltünk. Adri szállt ki hozzá erősíteni a lelkét, mi meg Áronnal előre mentünk és leraktuk az autót egy parkolóban. Áron előre sétált, én kocogtam lefele utána. Akkor látszott igazán, hogy mennyi van még az emelkedőből…
Sanyi a bringán, Áron mellette, én előttük, Adri mögöttük gyalogolt. Csípős, friss volt a hajnal, a felhők ismét megültek a dombok között. Festői volt a táj, de nem nagyon hatotta meg Sanyit. Így haladtunk felfelé négyesben.
Az utolsó nagy kanyarnál Sanyi beindult, majd száguldott lefelé a lejtőn. Igyekeznünk kellett, hogy utolérjük. Meg is előztük, hogy tudjunk reggelit szerezni neki. Ez még mindig nem volt egyszerű történet, lévén, hogy a lakott település messze volt, benzinkút meg vagy egyáltalán nem, vagy csak automata volt a környéken.
Találtunk végre egy nyitva lévő helyet, ahol a rendelkezésre álló kenyérből és sonkából süttetett Áron meleg szendvicset. Adri kávézott, én figyeltem Sanyit az út mellett, hogy mikor ér oda. Olyan sebességgel húzott el mellettem, hogy hiába kiabáltam neki, meg se hallotta, nem is értette.
Elkészült a szendvics, be az autóba és irány utána.
Változott a táj ismét. Szőlőhegyen jártunk, hullámvasút volt az út. Megtaláltuk sikeresen a bejelentkezési helyet. Egy idősebb bringás úr állt meg mellettünk és látva a felmatricázott autót, érdeklődött a versenyről és Sanyiról. Elismerő volt a tekintete. Beállt Sanyi mögé egy emelkedőn és szinte „segítette” őt felfelé. Ez volt jellemző egyébként a helyiek nagy százalékára, látván az autón lévő feliratokat.
Innen már lakott településeken, élénkülő forgalomban haladtunk. Egyre feszültebben, hiszen kb. 30 km volt még a célig. Lejelentkeztünk az utolsó ponton. Az itiner már kibogarászhatatlan volt. Az eső hol szemerkélt, hol elállt. Megbeszéltük, hogy ha kell, Áron fut egy félmaratont Sanyi mellett, „bekísérve” őt a városon át a célba.
És ekkor eltévedtünk. Ráadásul elkezdett szakadni az eső.
Közben telefonált a Szervező, hogy rossz irányba megyünk. Látták a GPS alapú bejelentkezést, majd azt is, hogy nem jó irányba mentünk tovább. Visszafordultunk, majd sorompót és piros lámpát kaptunk. Sanyi hamarabb át tudott jutni bringával a kereszteződésen, nekünk percekig tartott, de óráknak tűnt, míg átkeveredtünk.
Adri nézte a többiek útvonalát online, az itinerrel végképp elvesztettük a fonalat. Beértük, majd megelőztük Sanyit, hogy vezessük őt. Alig lehetett látni, annyira esett. És kb. 10 kilométerrel a cél előtt, a Szervező srác „kijött” elénk, hogy megnézze visszataláltunk-e a jó útra. Hihetetlen volt. Amit ezután csinált, az pedig egyenesen fantasztikus: megállt , kiszállt karjában a kislányával és tapsolva biztatták Sanyit, a szakadó esőben.
Ez Sanyinak is nagy erőt adott.
Átöltözött egy piros lámpánál száraz felsőbe és tekeregve a városi forgalomban visszaértünk a bevásárlóközponthoz, ahonnan 46 óra 39 perccel korábban elindultunk, hogy Sanyi letekerjen 880 kilométert, 14.000 méternyi szintkülönbséggel.
Mindezt a Classic táv legfiatalabb teljesítőjeként és tudomásunk szerint, az első magyarként a verseny eddigi történetében.
Nem voltak fanfárok, őrjöngés, csak egy szolíd befutó. Olyan Sanyis. Gratulációk, fotók, pár kérdés, majd bringa a tetőre, mi az autóba és irány a szállásunk. Akkor még nem fogtuk fel, hogy mi történt. Mit vitt véghez a barátunk, futótársunk.
Mindannyiunknak felemelő érzés volt zuhanyozni, hajat mosni, fogat mosni… majd mély álomba zuhanni pár óra erejéig. Este ugyanis a verseny zárásaként hivatalos díjátadó ünnepség volt a versenyközpontban.
A Classic táv 16 indulója közül 12-en értek be szintidőn belül. Ketten feladták, ketten pedig szintidőn kívül teljesítették a távot. A mezőnyben 1 nő, egy fiatal lány volt. Ő és 10 férfi a világbajnoksági futam keretében, míg Sanyi „amatőrként”, a kvalifikációért tekert.
A legidősebb teljesítő (65 éves), harmadszorra ment végig a távon.
Az Ultra távon – 1000 kilométer, 16.000 méter szintkülönbség – a 12 indulóból 8-an értek be. Ott is egy női versenyző volt csak.
Hihetetlen, amit ezek az emberek végig csináltak. Fizikailag, lelkileg egyaránt. A kisérők is, hiszen nélkülük ez nem valósítható meg.
És ekkor jött az igazi meglepetés. A Szervezők felhívták az összes női segítőt a színpadra, akik kísérték, segítették a versenyzőket és mindenki kapott egy szál vörös rózsát. Megható és felemelő volt. Jártam már néhány (ultratávú futó) versenyen, de ilyet még nem tapasztaltam, se nem hallottam eddig.
És, hogy hogyan is lehet teljesíteni egy ilyen ultratávú versenyt? Mennyi és milyen edzés, előélet kell hozzá?
Ezt Sanyi így foglalta össze:
„Versenyszerűen 2008 óta kerékpározok kisebb-nagyobb egyéni sikerekkel. Előtte futottam, ami a mai napig megmaradt kocogás szinten. Leginkább eddig MTB maratonokon illetve egy-két 24 óráson indultam terepen. A legelső csapatomban a Merkapt Maraton Teamben biciklizek, és néha amikor van időm futó edzésekre járni akkor az Elte Polythlonhoz a Sashegyi Gepárdokhoz járok el.
Az egyik álmom volt, hogy kvalifikálni szerettem volna magam Amerikába egy versenyre. Több lehetőség volt Európában, de mind távolságra és anyagilag ez volt, amit a legkönnyebben meg tudtunk valósítani a családommal és kísérő csapatommal.
Már egy éve futó edzésekkel és minél több kerékpározással készültem, illetve idei évben már a verseny előtt volt, hogy napi kétszer edzettem. Volt, hogy futás és kerékpár egy nap, vagy reggel kerékpár este pedig erősítés volt. Fejben, pszichésen is kellett készülnöm. Ilyen távokon már kevés a fizikai erő. Itt már nagyon nagy szükség van, hogy fejben is, mentálisan is erős legyen az illető, aki elindul ilyen vagy hasonló versenyeken.”
Kiegészítésképpen néhány adat: 880 km, 14.000 méter szint, legalacsonyabb hőmérséklet 5 fok, legmagasabb hőmérséklet 31 fok, maximális tengerszint feletti magasság: 2.572 méter. Frissítés: 18 liter folyadék (12 liter izo, 6 liter - kóla, narancslé, fanta, almafröccs -, 1,5 szelet pizza, 2 darab óriás wienerschnitzel rizzsel, krumplival, salátával, 1 darab mandulás Magnum, 1 darab sonkás-sajtos toast, banán, nektarin, alma, Mentos cukorka (gyümölcsös!), sportszelet, balatonszelet.
Fotók: Glocknerman Official, Rakonczai Adrienn, Csillik Áron, Gulyás Erika