Nekem az elmúlt öt évben a tavasz beköszöntét nem a hóvirág, meg az ibolya, vagy a jácint jelenteti, hanem egy futóverseny. Lám, ha a tavasz késik, akkor a verseny is csúszik, mint tavaly. Igen nekem a tavasz hírnöke az Imre-Lőrinc futóverseny, amiből ez volt a kilencedik.

Miközben… Miközben ez a bejegyzés éppen élesedik, túl vagyok az idei első mérföldkövön. Ja pont most hagytam el az idei félezredik kilométert, és éppen azon gondolkodom, hogy hátha az élet más területén szerencsét hoz ez a tartalékolás.

Lassan tényleg itt az ideje, hogy számot vessek az elmúlt évvel, meg mint egy kor a filmvilágban divat volt kezemmel a lemenő, másutt felékelő nap fényét árnyékolva bátran a jövőbe tekintsek.  Vagy valami hasonló… Szóval jöhetnek a számok, meg a tervek, ahogy az ilyenkor már szokás.

Összegezni kéne a tavalyi évet, mer nagy vonalakban mesélni a 2014-es preferenciákról, de előtte, még ott a tavalyi utolsó verseny, az amolyan mezeifutásféle MalacVágta, a Bókayban.

Most van az, hogy az élet felülírja a posztot, mert ugye én még ott tartanék, hogy a HavaZoon ugyan szar volt az itiner, de annyira korántsem, hogy bő öt kilométert pakoljak a tizenháromra, de legalább így előre megnézetem, hogy milyen az út a Fekete-fejhez… szóval ez a poszt most késik.

Sokáig úgy nézett ki, hogy Kistarcsa lesz az idei utolsó verseny, aztán jött egy új mánia, és a kistarcsai terep kimaradt. Viszont futottam egy jót huszonharmadikán Pestlőrincen, a 105. Mezeifutó OB keretein belül megrendezett nyílt versenyen.

Ha november, akkor félmaraton Siófokon. Harmadszor. Sokban más ez a harmadik, mint a korábbiak, de a Balaton ugyanaz. Szeretem ilyenkor, és mindig azt mondom, hogy akkor is eljönnék, ha nincs verseny. De, lássuk be, ez önáltatás, kell a verseny.

Mostanság egyre többször találom szembe magam a kérdéssel, „leszel a nyulam?”. Nem. Nem olyan nyúl… Olyan sem. Az meg végképp nem. Na jó, először is tisztázzuk, hogy jelen bejegyzésben a nyúl: az egy futó, aki önkéntes segítőként támogat egy másik [korántsem biztos, hogy gyengébb, vagy lassabb] futót, valamilyen táv bizonyos idő alatt történő leküzdésében. Magyarul fut vele.

Az a nagy büdös helyzet, hogy mondhatok én akármit, én bizony városi gyerek vagyok, vagy ahogy futóberkekben mondják, aszfalthuszár. Meg is érződik azokon a posztokon, amik arról szólnak, hogy terepre tévedtem. Abban a közegben valahogy nem találom magam. Itinert mégsem akarok írni… meg nem az én műfajon a tájleírás…

Majdnem azzal kezdtem, hogy van ez az új divat, jó nem új, csak nekem most tűnt fel az ismerőseim körében, hogy egyre többen teljesítménytúrára járnak futni.

Azt hiszem elakadt bennem az élmény. De frankón. Itt volt ez az Over Piros [kinek mennyi, részemről 35] és azon gondolkodom, hogy végül is én mit kerestem [ez nagyon nem jó szó első hallásra, de ez illik ide] ezen a teljesítménytúrán.

Az van, hogy egy kérdéssel kell kezdenem.  Szóval, ugye senki sem gondolja, hogy azért fogok dicsérni egy versenyt, mert dobogóra állhattam? Bárki megteheti, főleg, ha ezért a rendezők nem szólnak rá az ember gyerekére. [ez volt az egy] Ugye senki sem gondolja, hogy írok valaha is olyan bejegyzést, ahol nem morgok? Legalább egy kicsit. [ez volt a második, az… mert számolni sem tudok]

Most persze azt várja mindenki, hogy a frissítés tanulási kálváriámat osztom meg az olvasókkal, akik nekem, meg általában velem, kedvesek. Lótüdőt! Egy kísérletből nem lehet konzekvenciát levonni, de egy bölcselettel gazdagabb lettem.

Az a jó – már a hangulaton túl – az ilyen mega versenyekben, mint például a hétvégi 28. Spar Budapest Nemzetközi Maraton, hogy utána elárasztják a futók a netet. Blogok, fotók… miegymás. Ilyenkor egy hétig nem unatkozunk. Lehet dicsekedni, szomorkodni, okoskodni, meg jókat anyázni autósokkal, akik évről évre lemaradnak arról az információról, hogy ilyenkor nehezebb közlekedni, és akik szerint minden futóversenyt valahol máshol kéne megrendezni…

Eszem ágában sincs mérleget vonni, csak van abban valami felemelő, ha az ember gyereke egy versenyt össze tud hasonlítani egy korábbival. Ugyanott és ugyanazon a távon. Mert mégiscsak ebből látszik, hogy mennyit fejlődött, hol tart. Még akkor is, ha nincs két egyforma verseny.

Fék! – mondom magamnak – Fék… az idei cél már megvan, felesleges tovább rohanni. Pihenés és szinten tartás. Mielőtt rossz vége lesz a jónak.

Az ember leginkább bajban van, ha valami olyanról kell véleményt mondania, ami ingyen van. Már neki, mert különben semmi sincs ingyen. Meg aztán azt is nehéz, hogy a kritika ne forduljon ekézésbe, mert az senkinek sem jó.

Még mielőtt belekezdenék a II. Hajrá Rákosmente verseny... [majdnem azt írtam, hogy ekézésébe, de nem az a szándék, csak csillapodni kell még egy kicsit] Van itt még valami egyszerűbb ügy. Ugyanis kaptam egy levelet, minimum harminckilenced magammal.

Rákosmente szerepet kér a futónaptárban. Nem is olyan rég még csak két tavaszi esemény volt a XVII. kerületben, aztán tavaly ősszel lett az autómentes napra egy „Hajrá Rákosmente” amit az idén is megrendeznek (szept. 21-én). Távot inkább nem írnék, azt tavaly sem sikerült eltalálniuk. Majd bejáratódik.