Előre szólok, hogy ezt a túrát nem fogom pontozni. Nem azért, mert nem lehetne, hanem, mert ez egy kicsit másról szólt, arról hogy negyedszázados lett a Teljesítménytúrázók Társasága. Az útvonal is ennek tükrében született.

Bár a szándék megvan bennem, hogy ne ugyanazokat a túrákat járjam végig évről évre, be kell vallanom, hogy a kényelem (leginkább az utazás területén), meg a szép emlékek nagyon sok esetben visszahúznak a Budaiba. Érdekes szó ez a visszahúz, de nem úgy értem… na mindegy.

Szeretek lelkesedni. Azt hiszem, hogy a blog rendszeres olvasói, most ráncolják a homlokukat, hiszen általában a negatívumokat, a szerintem javítani valókat emelem ki, de attól én még szeretek lelkesedni. Csak nehezen hevülök. Meg aztán, nyugodtan vallja be mindenki magának, hogy a negatív kritika…

Az idei augusztus, elég erősen, két majd százötven kilométeres héttel indult, holott eddig ez volt az év egyik pihenő hónapja az edzéstervben, hogy aztán a Magas-Bakonnyal új lendületet vegyen. Most ez másképp alakult.

Kimarad az idén a Magas-Bakony, írom ezt szomorú félmosollyal a szám szélén, de ilyen az élet. Nem habostorta. Megpróbáltam, valamivel pótolni... Mondjuk, nem sokkterápiát terveztem.

Először még könnyű írni egy túráról, mert ugye sok az új benyomás. Másodszor azért mert elröhögcsél az ember, hogy mi mindent bénázott első alkalommal, és ellehet mesélni, hogy mennyivel könnyebb. De harmadszor?

Tulajdonképpen egy olyan teljesítménytúráról, ahol a rendező által adott térkép és szöveges itiner, nem kiegészítői, hanem alternatívái egymásnak nem is kellene többet mondani. Kivéve, ha első rendezés, mert akkor bizony az embernek illik megengedőbbnek lenni…

A szombati melegben nem is annyira a távolság, hanem a számomra ismeretlen szervezőcsapat vonzott a Csúcshegyhez.

Ma reggel olvasom a statisztikát. A hőségre való tekintettel (ezt én teszem hozzá) 34-en vágtunk neki az 50 kilométeres távnak, ebből 29-en értünk célba. A hőség sem tántorított. - mondhatnám kissé nagyképűen. Jut eszembe:

Meleg volt. Lassabb is voltam...

Azt hiszem, akadnak szövegértési problémáim, mert valamit félreértettem akkor, amikor a BSI azt a felhívást tette közzé, talán még vasárnap, hogy a korábban megszerzett négy érmet és a mellé kapott ötödiket fotózzuk le. Én ezt a képet raktam fel:

Görömböly. Bükk. Nyugodtan mondhatom, hogy nekem Észak-Magyarország (is) fehér folt, már ami ezt a jelenlegi futós, túrázós korszakomat illeti. Eleve gyanús, ha fejből tudom, hogy hányszor jártam arra az elmúlt tíz évben, mert az bizony nem a memóriámat dicséri, hanem azt mutatja, hogy nem sok ilyen…

Az Ultrabalaton egy nehéz téma. Túl sok inger egyszerre, amiből valószínűleg sohasem olyan poszt születik, amilyenre gondoltam, vagy amit az olvasó vár. Így maradok annál, hogy azt írom, ami eszembe jut, és ami kimarad, az kimarad. Azt azért nem mondom, hogy nem fogok végigmenni minden egyes általam…

Tavaly, amikor először vágtam neki, akkor még nyolc órát terveztem, és alig csúsztam ki a hét órából. Majd két hónappal később, igaz, már fülledt melegben alig tudtam végigmenni nyolc órán belül… Ezzel az előzménnyel indultam neki az idén. Meg azzal a tervvel, hogy hét órán belül beérek.

Vértes. Szégyen, vagy nem az ezredforduló óta, most járok itt másodszor. És emlékeim szerint korábban sem sűrűn fordultam meg erre. Nincs oka. …vagy talán csak logisztikai. De inkább egyszerűen így alakult. Viszont a szerzőtársak, már annyit írtak róla...

Két évvel ezelőtt ez egy dühös poszt lett volna. Sok minden nem úgy alakult ezen a szombaton, ahogy terveztem, de az elmúlt két év alatt, azt hiszem, tanultam annyit, hogy a jót, a rosszat egyaránt észrevegyen, és bár kritizálok, azt ne indulatból tegyem.

Kettős érzéseim vannak. Hirtelen nem is tudom, hogy hol kezdjem, annyi minden kavarog a fejemben a vasárnapi túra kapcsán. Persze leginkább azért, mert, ahogy egyre több mindent látok, vagy látni vélek, a teljesítménytúrázás kapcsán, úgy jövök rá, hogy mi mindent nem veszek…

Ha valaki a Vivicittá poszt alapján azt gondolná, hogy én most már megtaláltam a futáshoz a szent Grált, vagy valami aranyiránytűt, az bizony téved. Mindössze volt egy jó futásom, csak, hogy utána egy héttel már ne legyen olyan felhőtlen a vigyor a célban.

Tudom, hogy sokan furcsállják, de én (bár csak mértékkel) szeretem az olyan nagyszabású, tömegeket mozgató rendezvényeket is, mint például a Vivicittá. Főleg ahogy az évek telnek, úgy tudok hozzájuk emlékeket kapcsolni. A mostaniról például, azt, hogy most futottam először úgy, hogy terveztem a…

Ez egy bort iszik, vizet prédikál poszt lett. Tisztában vagyok vele. De van az úgy, hogy elkap a gépszíj, és akkor oda a józan ész. A végeredmény: Rákoscsabán a célban elsötétült előttem a világ…

Ötvenesek… nem én, még nem, majd jövőre, most még csak a túrák. Mert úgy érzem, hogy az elmúlt két évben túrákon megtett összesen kétezer kilométer felkészített arra, hogy az idén már egy-egy ötven kilométeres túrát, magamat nem túlhajtva, nem kikészítve… lekocogjak.

Azt hiszem, hogy nem titok, hogy az egyik verseny, ahol mindig is szerettem volna nagyon dobogóra állni az a (már tizenegy éve) március 15-én megrendezésre kerülő Imre-Lőrinc futóverseny. Talán azért mert hat éve ez volt az első versenyem. Meg, mert itt mindig is erős a mezőny…

Azt hiszem a legtöbb ember szívesebben áldoz a hobbijára, főleg, ha az egyben jótékony célt is szolgál. ...mondjuk nálam az is szempont, hogy nagyjából passzoljon az edzéstervembe.

Tulajdonképpen úgy kerültem Farkasrétre, hogy az előző heti, meg előző napi sárdagasztás után valami szolid élményre vágytam, így végül nem vállaltam be a Pilis Barlangjai túrát. Emlékeim szerint azt két éve megszenvedtem. Majd még visszavágok….

Azt hiszem, nyugodtam mondhatom már a bevezetőben, hogy ezt a betűszót, hogy VIDE nem csak a túrázóknak, de a terepfutóknak is érdemes megjegyezni. A Verőcei csapat, ha jól értettem, első teljesítménytúráját rendezte a hétvégén… és most joggal emlegethetnék oroszlánkörmöket, meg magasra tett…