Nekem az elmúlt öt évben a tavasz beköszöntét nem a hóvirág, meg az ibolya, vagy a jácint jelenteti, hanem egy futóverseny. Lám, ha a tavasz késik, akkor a verseny is csúszik, mint tavaly. Igen nekem a tavasz hírnöke az Imre-Lőrinc futóverseny, amiből ez volt a kilencedik.
Hogy a kezdetektől kezdjem [ez de szarul hangzik], 2010-ben még azért volt fontos ez a verseny, mert ez volt a cél, hogy nyolc kilométert le tudjam futni. Sikerült. 38:36 alatt. …és ettől ez lett a kabala.
Egy évre rá, nem hogy javítottam volna az eredményen, de sokkal rosszabbat futottam. A 40:04 határozott visszalépés. Persze hogy ez nem maradhatott annyiban. 2012-ben meg is tettem mindent, hogy javítsak és a bűvösnek mondott harmincnyolc percen belülre kerüljek. 37:23.
És jött, illetve nem jött a 2013 március 15-ei verseny. A hóhelyzet volt. A verseny majd egy hónapot csúszott… és megint romlott az eredményem. 38:41
Na, ezzel az előzménnyel mondtam azt, hogy az idei cél a harminchat percen belüli célba érés, amire minden esélyem megvolt, hiszen az utolsó tempófutásom, egy héttel a verseny előtt alig több, mint harmincöt perc volt nyolc kilométeren, igaz kissé lejtős terepen, de versenyhangulat nélkül. Szóval szinte biztosra mentem… (még a harmincnégy perccel is kacérkodtam.)
Mondhatnám.
Aztán jött természetanya, és ha hóvihart nem is csinált, de küldött nekem némi hallójárat-gyulladás kezdeményt péntekre és olyan migrénes fejfájást, hogy… ezt inkább hagyjuk.
Péntek este vesztésre álltam. Hiába a felkészülés, hiába az, hogy kabala… nagyon úgy tűnt, hogy szombaton nem futok. Aztán reggelre jobb lett.
Bevallom egy kicsit aggódtam, mert az utóbbi időben kezd meggyőződésem lenni, hogy a versenyszervezők valahogy nem tanulnak a hibáikból.
Tavaly ugye leginkább két bajom volt, az egyik (ez évek óta visszatérő), hogy az istennek sem tudják a nyolc kilométert időben elrajtoltatni, a másik (ez tavaly volt először) a nyolc kilométeres mezőnynek nem jut emlékpóló, vagy ha jut akkor is csak hatalmas méretben.
Nem, nem vagyok rászorulva a pólóra. Ha nem adnák, egyáltalán nem lenne baj, de, ha már adják… [Eddig 325 szót írtam le, és egy szó sem esett a versenyről. Ilyenkor kell két mondatban letudni. ]
Szóval álltunk és vártunk, hogy hátha eldördül végre valahára a startpisztoly, és az eddigi negyvenperces rekord közelében sem jártunk, amikor tizenkilenc perc késéssel elrajtoltunk.
Az előzetesen eltervezett taktikán egyszerű volt. Rajt a mezőny második felében, az első kilométeren 4’40”, majd az ötödik kilométerig 4’20” alatti tempó a lejtő kihasználásával és 4’30” az utolsó három kilométeren. Tök egyszerű… szerintem.
Addig jó is volt, hogy a mezőny második fele… aztán a 4’40”-ből 4’13” lett… majd egy 4’01”, és akkor már sejtettem, hogy ezt elrontom. A negyedik kilométernél, már érezhetően lassultam, és aztán jött az amiről a népi mondóka csak úgy szól,
Hogyha fú a szembe szél, nem szól a száj, a szem beszél…
Én meg vállalhatatlanul lelassultam. Szépen lassan kezdtek visszaelőzni, akik mellett korábban eljöttem. Shazbat!…
Azért próbáltam hajtani rendesen, az utolsó négyszáz méteren hajráztam is, de normális esetben ilyenkor bőven négy perc alatti tempót kéne futnom, de csak éppen hogy négy per alá csúszott a tempó. Az első két kilométer elfutása megbosszulta magát… tíz helyet buktam az utolsó két kilométeren, de becsúsztam 35 percen belülre. A korosztályos eredményt nézve csak az vigasztal, hogy a harmadikat egy másodpercre sem szorítottam meg a verseny folyamán, így nem beszélhetek elúszott dobogóról.
A tombolát nem vártam meg… már kezdett nagyon időjárás lenni...
Tulajdonképpen örülök.
Tulajdonképpen elégedett vagyok.
Tulajdonképpen két és fél percet javítottam… kell ennél több?
Ja, majd jövőre kéne még egy percet javítani…