Ülök a gép előtt. A nap melengeti a hátam az ablakon keresztül. Most jó. Még a köhögés is abba maradt.

Az a nagy büdös helyzet, hogy egészen tele a hócipőm azzal, hogy ahányszor évszakot váltunk én mindig megfázom. Hol jobban, hol kevésbé. Tegnap, vagy inkább tegnapelőtt azzal kezdtem volna ezt a bejegyzést, hogy van még egy hónap a siófoki félmaratonig. Nem mondom az az egy hónap – legalábbis így kimondva sok, de jobban belegondolva… nem is.

Rajtszámom már van.

Meg náthám is.

Az utóbbi mintha felesleges lenne. Nem kéri valaki?

Pedig olyan jól indult ez a hónap. Úgy tűnik, hogy egy falat áttörtem. Az utóbbi időben többször is sikerült a tíz kilométeres távot öt percen belüli tempóval letudnom. Tudom, hogy másnak ez lassú, de nekem nagydolog.

A NATO futás után pihentem két napot és csak szerdán húztam futócipőt. Köszönhetően a hirtelen jött lehűlésnek, egész jól sikerült. Kellemes hűs idő, ragyogó napsütés… pont erre volt szükségem. Pénteken így bevállaltam a hosszabb távot. Gondoltam, ha 5’30”-on belül teljesítek az már jó… ez jobb lett.

Ahogy hűvösödik, a futók aránya a kutyásokhoz viszonyítva egyre rosszabb. Akárcsak tavasszal. Na jó még mindig a vadkacsák vannak a legtöbben, de ők ragaszkodnak a patakmederhez. Szóval egyre több megint a kutyás. Nem csak a szokásos társaság, bár abban is van néhány borzasztó egyed, hanem olyanok is akik a nyári melegben elkerülték a pataknak ezt a szakaszát.

Vasárnap is belém kötött egy korcs.

Akit egy póráz és szájkosárnélküli keverék kutya sétáltatott. Jó, a kutya kezdte… a bokám tetszett meg neki. Persze a hozzá tartozó humanoidnak látszó egyed megpróbálta visszahívni, de az eb leszarta. Miután említettem, hogy a póráz ugye azért van, hogy ha már szóval nem irányítható a kutya, akkor tán azzal… Erre belém kötött. Pontosabban a kendőmbe… Szerinte a SUHANJ alapítvány a Hupikék Törpikék gyülekezete… Paraszt! …és nem az a földtúró fajta. Pedig, ha tudná, hogy miről szól az alapítvány... talán elgondolkodna. Bár nem hiszem.

Amellett, hogy bő egy percemet elrabolta, még így is sikerült öt percen belüli tempóval lefutnom a távot. Mint ahogy kedden is.

Aztán jött a tegnap. Kezdődött enyhe fejfájással, amit a tízedik kilométer táján, már szédülés is kísért. Gondoltam a front az oka.

Tizenöt kilométernél aztán jött egy köhögő roham…

Feladtam.

Most teázom és melengeti a hátam az ablakon át beszűrődő őszi napfény. Adtam magamnak egy hetet gyógyulásra…

2011. október 20.

Táv: 15,22 km

Idő: 01:20:18

Tempó: 5’16”