Pihenek. Szabadságoltam a futócipőt. Bár úgy vagyok ezzel a pihenéssel, mint az egyszeri ifjú kandúr, amikor szexelni indult időseb cimborájával, csak éppen megcsúsztak a nedves tetőcserepeken és éppen hogy meg tudtak kapaszkodni az ereszcsatornában. Oszt lógtak…

Nem tudom, talán a naptár teszi, de nekem valahogy tavaly is június táján támadt kedvem a futásmentes élethez. Akkor is, meg most is, itt is fájt, meg ott is… Úgyhogy megszavaztam magamnak némi pihenőt. Két egész hetet. Bár a tekintetben, hogy hogy fogom bírni voltak kétségeim. Nem mondom az időjárásfelelős kapásból a segítségemre sietett és a huszonnegyedik hét elég pocsékos időjárással indult, persze csak azért, hogy utána hőgutába csapjon át.

Én meg pihenek. Esküvői hangulatban. Ásó, kapa… na a nagyharang helyett fán termő pirosbogyósok. Ilyenkor jó a sportszemüvegem. Nem, nem azért mert abban jobban látom a cseresznyét, meg a meggyet, hanem mert piros. Hogy hogy jön ez ide?

Miért is van piros szeme az elefántnak? Megmondom. Hogy el tudjon bújni a cseresznyefán. Hogy nem láttál még elefántot a cseresznyefán? Persze, hogy nem, mert elbújt, akárcsak én.

Meg aztán jutott egy kis ároktakarítás…

Mert nem is olyan régen útfelújítás volt. Olyankor keletkezik mindenféle érdekes dolog. Építési hulladék. Ja, aszfalt darabok, kisebb-nagyobb kövek, kiürült csavaros kiflik és nagytestvéreik a kétdekás üvegek, meg a sörösbádog. Ettől műkszik a magyar melós! Na jó vizes flakonok is akadnak. Elvétve. Mármint elvétve volt benne víz…

No ennek a nagy részét - szerencsés esetben – elszállítják. A maradék? A maradék meg némi földtakaróval a vízelvezető árokba kerül betemetésre.

Már az előző héten is néztem, hogy szorgos emberek mi szemetet szednek ki az árkokból. Most, hogy pihenek, én is sort kerítettem az ároktakarításra…

És az árok újra vízelvezet.

Persze mondhatnám minderre, hogy keresztedzés… hiszen a futás által kevésbé terhelt izmaim sínylették meg a pihenést, de valahogy nem. Nem mondom, ha több köbméternyi fát hasogattam volna… de csak a derekam hasogat.

Szóval pihenek.

Reggelente hétórai huszon fokban arról ábrándozom, hogy milyen jó lehet ilyenkor tóparti lakosnak lenni. Az ember fogja a törölközőjét leslattyog a partra. Úszik egyet…

Nem, medencét nem szeretnék. Az nem olyan. Meg az uszoda sem. És tóparti házra, nyaralóra, vityillóra, kulipintyóra sem vágyom. Kell az a félóra séta, a felkelő nap, az üres part… az a béke, amikor a részeg bulizók már, a strandolók még nincsenek a parton.

Pihenek.

Inkább nem számolom, hogy hol fáj, hol sajog a pihenés. Hol húzódott, hol szúródott, hol ég, hol sebes. A pihenés már csak ilyen.

Csak tényleg kezdek úgy lenni, mint az a kismacska az ereszen. Hogy, jó ez a szex, de most már mehetnénk haza…

Lassan a futócipőm is ráun a szabadságra, bár még van majd egy hete.