Na ugye! Szóval úgy kezdődött, hogy [a saját szabályaimat akkor rúgom fel, amikor akarom!] hétfőn letettem arról a tervről, hogy induljak az Atomfutáson. Ebben a döntésemben kimondottan nagy motivációt jelentett a Fővárosi Vízművek zacskós kiszerelésű vize, valamint az a futótársam, aki előző nap arra érzett késztetést, hogy a félig kiürített zacskót az út közepén pottyantsa le, hiszen így alig ötezren váltak potenciálisan esélyessé, hogy elcsússzanak rajta. Az egyik én voltam…

Szóval lemondtam az Atomfutást és ezt - ha csütörtökre nem is - de péntek délutánra mindenképpen megbántam. Kavarni viszont nem volt kedvem, Paks meg - tömegközlekedve - nem tartozik a könnyen megközelíthető helyek közé… És szombat reggel nagyon futhatnékom volt. Ekkor ugrott be, hogy Dunakeszi, meg az is hogy csak délután egykor van a rajt, így tízre már összepakolva ért a noszarajta…

Délben Dunakeszi, gyors nevezés, halk káromkodás. Én igazából azért akartam futni, mert kellemes felhős időt ígért a meteo, sőt helyenként szemerkélő esővel is kecsegtetett. Dunakeszi lyuk a hazai meteorológia képernyőjén!

Hét… [mit hét, nyolc!], szóval qrva sok ágra sütött a nap. Na ez a helyzet amikor az ember nem tud mást mondani, mint a nyuszika a rókagyerekeknek, amikor felemelte a két fa közé szorult rókamama farkát. …ha már egyszer megígértem!

Nincs mese várt rám kétszer hét kilométer (ami összesen 14,44) terep. Mondok is magamnak, meg az ismerősöknek, hogy terepen az ember lassabb, mint betonon, úgyhogy ha az 5’10”-es átlagon belül teljesítek az már jó.

Elrajtoltunk. Na most, a baromi nagy mező (ami domb) alján futó földút nem széles, de hát egy mezőn van hely. De ez domb! Próbálok kibújni a tömegből. Nem egyszerű. Halkan jegyzem meg, hogy ezt a párszáz métert kibírhattam volna e nélkül is. Éles balkanyar, Duna-part. Jól futható, csak kicsit göröngyös. Gátra fel, gátról le… első kilométer. Itt jöttem rá, hogy vagy elmérték, vagy hibáztam. Nekem még nem szabad négyperces tempóval kezdenem.

Át a gáton. Közben azon gondolkodtam, hogy ezen a gáton átvezető részen én mekkorát tudnék borulni, elég csak egy kicsit elrontani a beépített kanyart. Egy körrel később ezt ki is próbáltam. Majdnem. Még időben visszanyertem az egyensúlyom. Kicsit lassítva, gát mellett, majd a gáton. Jut eszembe erről a gátról. Volt egy pont ahol a gátat lezáró sorompó [ez magas ahhoz, hogy átugorjam, nem különben sem vagyok én gátfutó, vagyis na, nem gátot, hanem a gátat futottam] mellett úgy max. nyolcvan centire valami betonoszlop állt. Én most sem hiszem, hogy ott valaki lendületvesztés nélkül átjutott. Az józanon kizárt. Részegen már szűkebb helyen is rohantam keresztül…

A negyedik kilométernél kiderült, hogy sokan osztották be jobban az erejüket én lassultam, ők előztek. És mindannyian örültünk, hogy nem esik, mert esőben a macskakő csúszós, mellette meg, ahol loholtunk valószínűleg áll a víz.

Ötödik kilométer, itt néztem megint órát éppen huszonöt percen belül. Rájöttem, hogy sürgősen kellene valamit kezdeni magammal, ha semmi nem jön közbe. Közbejött. Szél úrfi. Helyenként helybenfutás feelinggel.

Célegyenes, hetedik kilométer, második kör, harmincöt perc, bassza meg!

Csak nem megy.

A nyolcadik kilométert jelző táblát nem vettem észre, de ha jól számolom olyan nyolc és fél, azaz már a gáton futás volt a gödör vége. Az RDS is azt mutatta, hogy már öt percen belüliek a kilométerek. Jó, hogy éppen hogy, de akkor is. Ezt már tudtam tartani. Befutó 1:10:26 (14,44 km).

Jobb lett, mint amit vártam.

Jobb lett, mint a Nike hasonló távú részideje… pedig az beton volt.

Megveregettem a vállam, és két szelet alma után, mentem szurkolni.

Frissítésről csak azért nem mondok semmit, mert ezen a távon nem szoktam…

A kiválasztott útvonal jól futható, még a hozzám hasonló notórius eltévedőknek is. Nem bántam meg. Gyaloggaloppék jó kis versenyt hoztak össze.