Mostanság úgy érzem, lassulok. Nem úgy általában, csak terepen… Nem fáradtság, nem fájdalom. Levegő is kapok rendesen, de van valami elmondva igazán vicces. Azt is lehetne mondani, hogy félek. Na jó, ez, ebben a formában nem igaz. Vagyis nem úgy igaz…

Szóval az van, hogy elbátortalanodtam.

Mert ugye írtam én már néhányszor, hogy aszfalthuszár lennék… meg vaksi. Ennek voltak olyan következményei, hogy amikor – például tavaly – tavasszal nekiindultam a természet lágy ölének, akkor bizony néha közel álltam hozzá, hogy – nevezzük nevén a gyereket! – összeszarjam magam.

Futottam a Rákos-patak mellett és mindenféle titkos állatok adtak ki számomra ismeretlen hangokat, és nekem aztán tök mindegy hogy a bokor azért reszket, mert madárka szállott rája, vagy azért, mert a Kelet-Pesti láncfűrészes bujkál benne. Vagy egy szürke marha... ilyen is volt.

Én a kóbor kutyáktól is tartok, meg a Nembánt nevűektől is. Sőt akkor is a frász kerülget, ha mindenféle ízeltlábúak kerülnek a ruházatomba futás közben.

Nem vagyok egy Maugli, na!

Szóval arról van szó, hogy úgy két hete éppen a Hármashatár-hegyen a második körömet futottam, amikor…

Azért az útvonalról nem árt tudni, hogy jelenleg két kört foglal magába. A Margit hídtól Fenyőgyöngye a bemelegítő és a levezető szakasz. Az első kör egy panoráma, a második egy általam „csúcs-kör”-nek nevezett futás.

Szóval akkor két hete békésen futottam neki a második körnek, amikor majdnem ráléptem az úton keresztben heverő ágra. Nincs ebben semmi különös, az ember útjába különböző méretű növényi törmelék kerül rendszeresen. Igaz nagyobb szél után ez a törmelék komplett fákat is magába foglalhat, amivel nincs gond. Egy komplett fát ki kell kerülni. Vagy át kell mászni rajta. de csak úgy hányavetien nem szokás rálépni. Mint egy kisebb ágra.

Arra az ember általában rálép. Általában. Mert nekem egy akácféle valamikor kora gyermekkoromban olyan traumát okozott, hogy igyekszem a rálépéseket elkerülni. Annak idején sikeresen szegezte a tüskéje a tornacipőt a talpamhoz… Tehát igyekszem óvatosan. Ez olykor érdekes mozdulatokat, lépésrövidítéseket, -nyújtásokat eredményez… Hülyén nézhetek ki.

Szóval a második körömet futottam éppen, amikor egy méteres ág hevert keresztben az úton. Nem lépem rá… futottam tovább, de…! De mintha megmoccant volna. Már az ág. Nem, nem arrébb gördült, hanem mozdult. Megálltam. Egyedül az erdő közepén. horror hangulatom lett. Megfordultam. És az a rohadt ág, tőlem úgy öt lépésre megint moccant. Előre. Aztaqrva!

Visszamentem. És tényleg az a bot, nem bot volt. Hanem egy méteres erdei sikló (Zamenis longissimus á: 50.000,- forint)… Nem egy veszélyes állat. kettőnk közül ő ijedt meg jobban. Mozdulni sem mert. Tény, ha a hetvenhat kilóm egy lábra helyezve belecsapódik, az neki fáj. Mondhatni derékba törné a karrierjét…

Mondanám, hogy ennyi a történet. Semmi különös. Mindenki ment a maga dolgára… ő is, én is. Közben elkacarásztam az ősrégi „miért jó a kígyónak?” viccek felidézésével…*

Felpakoltam a képet az FB-re, meg a Tumblira… és azon vettem észre magam, hogy óvatosabban futok, pedig százalékosan elhanyagolható az esély arra, hogy az úton heverő ágak bármelyike is valami kóbor hüllő lenne.

Nemdebár?

Nem is találkoztam egy erdei siklóval sem…

Viszont Pesterzsébeten, a Duna partján, ahol szintén szoktam volt futni, ezzel a helyes kis jószággal akadtam össze. Ő is sikló. Kockás (Natrix tessellata á:25.000,- fortint), ha jól sejtem.

Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy mennyi idő kell amíg nem látok hüllőnek, minden letört ágat?

Nem félek tőlük, csak nem szeretnék rá lépni.

Mert akkor nem is jó a kígyónak.

És, hogy ne lassuljak tovább.

*a) nem büdös a lába. b) nem izzad a hónalja. c) nem is jó neki.