Ülök a vonaton Zebegény felé, és ha nem beszélgetnék ismerősökkel, akkor talán azon járna az eszem, hogy kellett hozzá majd három év, hogy egyre sűrűbben kimozduljak a közlekedési komfortzónámból. Hogy beleférjen a napomba "kényelmesen" a negyvenes túra, meg az utazás.
Persze valójában még mindig azt tartom, hogy kb kétszer egyórányi utazás az, ami még belefér egy ötven alatti túrába, különben célszerűbb ott aludni, ahonnan a túra indul, vagy ahová érkezik. Én ilyen kényelmes fickó vagyok. Az meg ugye erősen növeli a túra költségét. Zebegény hatvanpercnyi vonatozás… belefér. Igaz, csak úgy, hogy a rajt előtt érkezem.
Útközben tudatosul bennem, hogy szombaton két túra is keresztezi egymást a Börzsönyben, a beszélgetőtársaim egy része le is száll Nagymaroson, de én a Dél-Börzsönyi kilátások túra hosszú távját (MTSZ: 96,8 pont; rendező: Börzsöny Természetbarát és Hegymászó Egyesület) választottam. Jó hírű csapat. Azt nem mondanám, hogy ismerem őket, mert még csak egy túrájukon, a tavalyi Téli Tihanyon voltam. Arról meg az legelsőnek eszembe jutó emlékem, hogy a célban nagy volt a tömeg.
Vonatról le, az állomással szemben a rajt. Beállok a sorba, a nevezést gyorsan letudom, és azon elmélkedem, hogy a tervezett max 10’00”-es tempó mellett remélhetőleg nem gyorsulom le a pontnyitásokat.
Tavasz van. Süt a nap, de kicsit csíp még a reggel. Nagyon nem próbálkozom a futással. Azt a jó tanácsot kaptam, hogy az elején ne használjam el az erőmet, mert ott a szintemelkedés nagyja.
Visszanézek Zebegényre, még mielőtt elérném a Trianon-emlékművet, aztán tényleg tempósabb gyaloglásra váltok a sárga sávon, majd a sárga körön lefelé a szerpentinen.
Sokszor mondtam már, hogy belőlem hiányzik az öszvér, meg a hegyikecske… a keskeny, erodált, parton vezető utak nem a barátaim, ráadásul lefelé eleve bizonytalanabb vagyok, mint felfelé… röviden összefoglalva, nem az igazi a térlátásom, és van némi tériszonyom. Nem is lett a barátom a szerpentines szakasz, de valami kocogás szerűséget mímelek, és túljutok rajta.
Állítólag most jön majd a szívás a Julianus-kilátó felé…
Megnyugtatok mindenkit: tényleg jött.
Sárga kereszt, sárga sáv… nézem a Dunát menet közben. Az út „beveszi” a Dunakanyart, én meg azt veszem észre, hogy csöpög a sapkámból az izzadtság. Még az út negyedét se tudtam le, de a szintemelkedés harmada már mögöttem. Ez azért jó hír.
Nem vagyok az a kilátóba mászkáló típus, de most csak felmentem, elvégre megszenvedtem a kilátásért.
Innen a következő ellenőrzőpontig lejtő. Mondhatni pihenő. …és a végén rétes.
Nagy kalandok nincsenek. Az erdő szép, hiába sűrű a jelzésváltás, a szalagozással megerősített útvonal könnyen követhető, élvezem a tavaszt. Megérkezem a féltávot jelentő Rózsa-kunyhóhoz, a tervezett időn belül. Hepiség van. Eszem, iszom… az önbizalmam az egekben, hogy innen már csak gyorsulni fogok.
Van egy olyan igazság, sokszor mondogatom, hogy: Hülye kérdésre, hülye válasz dukál.
Indulok tovább. A pontról szalagozott út vezet tovább.
- Arra? – teszem fel búcsúzóul a kérdést.
- Arra. – kapom a választ és elindulok... a harmincas táv útvonalán.
Mert nem néztem meg a térképet. Mert azt hittem, hogy egyértelmű, hogy a negyvenes távon vagyok.
Mint ahogy a pontőröknek az volt egyértelmű, hogy megnéztem a térképet, és az alapján kérdezek.
Hja, kérem, kérdezni is meg kell tanulni. Erre úgy nyolcszáz méterrel később jöttem rá, utána visszaügettem a Rózsakunyhóhoz, hogy a helyes útvonalon induljak a Kittenberger-vadászles felé. Majd onnan Kismarosra.
Erdő, erdő… nyugalom.
Kismaros.
Ellenőrzőpont a Morgónál. Némi frissítés. ...és vissza az erdőbe.
Itt jött az a rész, ahol az út (sárga-sáv) egy része, a Testvér-forrás után, a patak meder mellett vezet, bár nekem az az érzésem, hogy nagyobb eső után, az bizony már a patakban van. Persze a helyismerettel rendelkezők, inkább öt méterrel arrébb a Felső Riezner utcán jöttek…
Nem mondom, hogy szeretek a patakmederben, vagy mellette bukdácsolni, de el kell ismernem, hogy ez azért szebb, mint fent a poros út…
Aztán benéztem egy balkanyart. Az az igazság, hogy nem vettem észre a szalagozást balra, és a táblázatban egy büdös szó sincs a zöld keresztről (a térképen ott van) így majdnem átkocogtam Kóspallagra a sárga sávon. Szerencsém volt. Éppen jöttek szemből, akik szóltak, hogy szerintük eltévedtem, mert a mögöttem jövők elkanyarodtak. És tényleg! Köszöntem. Köszönöm. Nagy szívás lett volna.
Újra a helyes úton, Pusztatorony felé.
Pusztatorony megint csak olyan hely, ahova felmenni könnyebb, mint lejönni. Ráadásul az órára nézve felrémlett a régi reklám, hogy „Hív a vasút! Vár a MÁV!”. Túlságosan is hívogató lett a lehetőség, hogy elérem a két órás vonatot, úgyhogy hagytam a természet szépségeit, hagytam a fényképezést, és kocogtam a célba. 6:31:50
Ahol először sokkot kaptam, mert a Téli Tihanyról ismerős tömeggel találtam szembe magam. Lemondtam a vonatról… beálltam a sorba. Szerencsére tényleg gyorsan érkeztettek, úgyhogy hagytam a túra utáni tésztázást, és rohantam jegyet venni. Mégis elértem a vonatot, viszont a Nyugatiban már baromi éhes voltam.
Valamit, valamiért.
BTHE túrára menni érdemes. Ha az ember nem tesz bele a saját hülyesége miatt pluszt, mert csak úgy lehet, akkor igazán jó élményt nyújt a csapat.
A pontozásos rész: Az itiner 4 pontos. Az útvonal és a frissítés 5 pontos. Ottfelejtési faktor: 3 pont.
Pluszpont jár a csomagmegőrzésért és a futóbarát pontnyitásért (7 km/h-nál gyorsabban nyitnak a pontok). Tracket nem találtam. Ez így összesen: 17+2 pont.
Jó választás volt.
Az útvonal (ahogy az órám mérte):
A szintemelkedés (ahogy az órám mérte):
ami a földet tapodta: ASICS-Gel Fuji-Trabuco 5;
ami támasztékul szolgált: Komperdell Carbon Balance;
a csomag: Quechua MT20 (tartály nélkül);
ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220
