Amikor 2013 októberének egy reggelén Pilisszentlászlóról elindultunk, duzzadt bennem az erő. Mit nekem huszonhat kilométer terep… a teljesítésre szánt időt például a városi futásaim alapján kalkuláltam. Aztán eltévedtünk egyszer… kétszer… háromszor. Aznap délután úgy gondoltam, hogy végleg leszámoltam a terepen futással, a teljesítménytúrákkal. Nem nekem való. Azóta kiderült, hogy tévedtem.
Pedig mindössze két kilométernyi pluszt sikerült összehozni az úton, ami lássuk be, huszonhat kilométer esetén lótüdő.
Eltelt négy év, és úgy alakult, hogy időben, térben semmi sem akadályozott abban, hogy visszatérjek az Őszi trappra (MTSZ: 58,2 pont, rendező: Budapesti Természetbarát Sportszövetség).
Mondjuk, amikor reggel szembesültem azzal, hogy a HÉV csak Békásmegyerig jár, akkor átfutott a fejemen, hogy átok ül ezen a túrán. De sikeresen elértem a HÉV pótlót, sőt Szentendrén a csatlakozást is, bár ennek megakadályozására tett egy kísérletet a helyi forgalomszabályzás. Mértem. Négy percig állt a busz az üres úton a piros lámpánál, mire be tudott kanyarodni a HÉV végállomáshoz. Mindegy tudtam jegyet venni a pénztárban, mert a buszon nem lehet. Elértem a csatlakozást, és megérkeztem Szentlászlóra.
Simáén meglett a rajt helyszín a Jánosik kocsma. Neveztem indultam és… elbizonytalanodtam, amikor azt láttam, hogy az előttem induló, főiskolásokból álló túrázó csapat balra kanyarodik. Elő az itinert, nézem a térképet, csak jobbra kéne menni… Mondom én, hogy átok ül ezen a túrán, ha már száz méter után attól tartok, hogy eltévedtem.
Szóval jobbra. Irány a Kis Rigó… közben jönnek szembe ismerős túrázók. Ők is előttem neveztek és nem találják a jelzést… Megmutatom. Jönnek ők is. A Kis Rigó parkolójában ismerősök. Pár perc beszélgetés belefér az időmbe, ők majd mennek a Prédikálószékre, én Óbudára.
Kényelmes kocogás a kéken, majd a kék kereszten… Szeretem az őszi erdőt. De a kék kereszten becsúszik a babszem…
Akkor, négy éve, nevetgélve, beszélgetve kocogtunk az erdészeti úton, kerülgetve a keréknyomban megállt pocsolyákat… és egyszer csak eltűnt a jelzés. Nincs pánik. Nézelődünk, keressük… nincs. Elő az itinert. Aha. A térképről kibogarásszuk, hogy jobbra kellett volna valahol fordulni. Visszamegyünk. Még nevetünk magunkon. Még…
A jobb oldalra koncentrálok. A jelzések persze a baloldalon vannak. A negyedik kilométernél észreveszem a jobb kanyart.
Megnyugszom. Egy mumus kilőve.
Ismét élvezem az erdőt.
Lajosforrásig sima az út. Ott rossz felé indulok először a zöld háromszögön, de korrigálok. Még van egy kis piros négyszög, mielőtt a zöld háromszög jönne. Nagy-Csikóvár előtt alig látszanak a jelzések, de szerencsére ki van táblázva az út, még, ha a táblákra valami Óbudai gyalogtúra is van írva az Őszi trapp helyett.
Megvan a második ellenőrzőpont, irány lefelé…
Ha nem lenne nálam bot, most pánikolnék. Erre a szakaszra nem emlékeztem. Meredek lejtő, a trabuco talpa csúszik. Néha olyan, mintha síelnék. Csak az a baj, hogy nem tudok síelni.
Már lent vagyok Csikóvár alján, szelíd a lejtő. Futok. Folyik a szemembe a sós lé… Jobb kézben a két bot, ballal törlöm az arcom… a levegőbe emelkedem, és kiterülök, mint a béka. A zsebemben új a telefon jut eszembe és a talajfogás pillanatában már csavarodom, pördülök jobbra. Felsegítem magam. Nézem azt a büdös gyökeret, ami elgáncsolt. Kacskaringósan adok hangot a véleményemnek.
Kell egy kilométer, hogy újra kocogjak.
Csobánka, piros sáv, Cserkészpark. Egy bal és egy jobb kanyar...
Akkor, négy éve, nem találtuk a folytatást. Kocogtunk egy csapat cserkész nyomában, de nem volt jelzés. Ismét visszafordultunk. Állt egy helyinek tűnő ember az út szélén, őt kérdeztük… ő sem tudta. Elindultunk a műúton, egy jelzetlen úton felcaplattunk az Oszoly irányába, és egyszer csak ott volt a piros sáv.
Azóta tudom, hogy a helyinek tűnő ember a susnyás szélén (úgy a tizenegyedik kilométer tájékán)… na ő takarta ki a jelzést. Az út, azaz ott éppen ösvény pont a háta mögött folytatódott.
A második mumus is kilőve.
Megvan a harmadik ellenőrzőpont. Jön a kaptató, a vízmosásban vivő sárga kereszt, majd a sárga sáv… és a piros. Megvan a negyedik pont is… Már csak a kék sávon kell menni.
Szeretem ezt az utat a kéken, és már nem félek hogy eltévedek, már megtanultam, hogy hol (jelen esetben a tizenhatodik kilométernél) kell jobbra fordulni a fenyőfák irányába.
Annak idején, ezt nem tudtuk… tovább szaladtunk élvezve a lejtőt, a napot, egymás társaságát… és beértünk Pilisborosjenőre. Jelzés sehol. Bolyongás a házak között. A feladás gondolata, mire valaki meg tudta mondani, hogy hogyan találunk vissza a kék sávra. Itt már a visszafordulás gondolatával sem játszottunk. Elegünk volt a túrából…
Most nem rontom el a kanyart. Miközben a Sziklaüreg feletti kilátásban gyönyörködöm, megállapítom, hogy a harmadik mumus is halott.
Kocogok, botozok tovább Virágos-nyereg felé… ismerem az utat, nincs meglepetés, azaz de van. Az utolsó ellenőrzőponton azt mondják a pontőrök, hogy végre jött valaki. Hogy nincs előttem senki… Nem igazán értem. Én úgy számoltam, hogy legalább ketten… Na mindegy, lekocogok a Csúcshegyi Vendégházba. 4:01:50
Zsíros kenyér, tea... és még vagy másfél kilométer séta lesz a buszig...
Igen, csendes káromkodást szűrök a fogam között, én négy órán belül akartam. Ez van. Talán nem kellett volna fetrengeni a porban.
Pontozás: Az itiner lényegében 4 pont. Az útvonal 5 pont. Frissítés 5 pont. Az ottfelejtés, emlékeim szerint 3 pont (de ha a rendezők kértek túra alatti elérhetőséget, akkor javítom, csak valaki szóljon).
Pluszpont jár a csomagszállításért és a pontnyitás sebességéért. Jelzem az utóbbit itt is felpörgette a BTSSz. Track nincs. Összesen 17+2 pont
Az útvonal, ahogy az órám mérte:
A szintemelkedés, ahogy az órám mérte:
ami a földet tapodta: Asics Fuji-Trabuco 5; (halkan jegyzem meg ilyen silány felsőrészű cipőhöz még nem volt szerencsém)
ami támasztékul szolgált: Komperdell Carbon Balance;
a csomag: Quechua MT20 (tartály nélkül);
ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220
