Én tényleg azt hittem, hogy a Városligetben körözésnél rosszabb útvonal nem létezik egy félmaraton lefutásához. Pedig van. A kőbányai vásárváros lepusztult ipari környezetében körözgetni nagyságrendekkel rosszabb útvonal. Főleg, ha az időjárás még rá is tesz egy lapáttal…
Jó, a 25. K&H Mozdulj! Maraton és félmaratonváltó megrendezésénél a BSI eleve vert helyzetben volt, és nem csak azért, mert Budapest, a látszólag csupa zöld Budapest valójában szűkölködik az ilyen esemény lebonyolításra alkalmas helyekben… (Annyira, hogy a sok rajt időpont miatt össze-vissza érkeztek a csapattársak, és nem is lett csapatfotónk.) Ne! Ne emlegesse senki a Budai hegyeket. A terepfutás egy másik sport. Kezdetben (már amióta részt veszek ezen az eseményen volt a Kossuth tér… onnan egy árvíz szorította ki a futókat a Városligetbe, majd a munkagépek nem engedték őket oda vissza. Most a munkagépek a Városligetet is alkalmatlan helyszínné tették, és a hogy elnézem a terveket, soha nem is fog tudni oda visszaköltözni egy ilyen pár ezer embert megmozgató futórendezvény. Így kerültünk idén júniusban a Hungexpóra… gyerekkorom csillogó vásárainak csoda helyszínére, de így kiállítók nélkül, gyorsan kiderült, hogy az bizony talmi csillogás volt…
Igen, új helyszín került az öt legrosszabb élményt adó futóhelyszín listájára.
Azt belátom persze, hogy nem mindenben a helyszín volt a hibás.
Hol is kezdjem?
Nem igazán tudtam ráhangolódni a futásra, hiszen pár perccel a rajt előtt estem be a rajtközpontba, adtam le a csomagom… nagyon benéztem az utazást, de azért bizakodtam, hogy nem lesz ez olyan rossz, elvégre a nyolcórás rajt mégiscsak megúszhatóvá teszi az aznapra beígért kánikula nagyját. Igyekszem nem elfutni az elejét. – mondogattam magamnak és másoknak, aztán már rajtoltunk is, és bizony jóval gyorsabban indultam, mint ahogy terveztem. Talán, ha ötszáz méter után, amikor majdnem fennakadtam egy kapun, már tudtam, hogy ez a verseny fájni fog.
Mondjuk már két hete nem futottam előtte egy métert sem, mert egy szerencsétlen mozdulatnak köszönhetően a térdem a duplájára dagadt, és igyekeztem kímélni. Borogattam, kenegettem, hogy a versenyre működőképes legyen. Hogy bírja a kanyarokat és a visszafordítókat…
Azt szoktam mondani, hogy sérülten nem kell a versenyt erőltetni, de a tavasz olyan jól sikerült, hogy kissé elbíztam magam.
Hungexpo. Ismeretlen terep, már futás szempontjából a vásárváros, hát az első körben igyekeztem felmérni, hogy rosszabb vagy rondább, és közben szidtam a szpíkert, aki erre a förtelemre azt mondta még a rajt előtt, hogy itt mindenki nagyon jót fog futni, mert ez egy gyors pálya, hiszen alig van benne szint. Hát csókolom, a szint nem minden… És az első kör végén még nem tudtam eldönteni, hogy rosszabb vagy rondább. De igyekeztem jókedvűen tempózni.
Aztán a második körben jelzett a térdem… meg a párás meleg. Ebben a sorrendben. Az előbbit még csak csak tudja menetközben az ember óvni azzal, hogy lassít, és másik oldalt terheli jobban, a párás meleggel szemben viszont tehetetlen vagyok. Tudom, tudom… frissítés… fejlocsolás. Csak az a baj, hogy a párás meleg nekem valahogy a gyomromat üli meg. Elindul egy masszív hányinger és akkor nekem lőttek… Az meg elindult.
El is kezdtek megelőzni sorban. Máskor ez a versenyszellemet hozná elő belőlem… máskor, itt a harmadik körben ez baromira nem érdekelt, ráadásul a féloldalassá vált terhelés gyümölcse is beért. Csípőtájról indult a fájdalom, és lábszárközépig húzódott le… Dolgozni kezdett a piriformis szindróma.
Tulajdonképpen arra pont jó volt, hogy a térdem már nem is zavart… Valahol a tizenhatodiknál adtam fel fejben. Bár lehet, hogy előbb, de ott sétáltam először bele. Csak, hogy ne hányjak. Aztán még sokszor. Hol ezért, hol azért… A pályán csak az vitt végig, hogy a cuccomért úgy is be kell menni a versenyközpontba. Bevergődtem. 1:47:55 ami ugyan korosztályos hatodik hely, de pont leszarom.
Halkan jegyzem meg, hogy ennél rosszabb eredményem ezen az eseményen csak az ominózus 2013-as versenyen volt, amikor a maratonváltó a ligetbe költözött…
Szóval elbicegtem (igen a célba érés után lépni is alig tudtam) a cuccomért, némi bolyongás a csarnokban... átöltöztem, és lassan hazaindultam. Kicsit szédülve, kicsit hányingerrel küzdve… nesze sánta, itt egy púp.
Az már csak a hab volt a tortán, hogy a harminc pluszos melegben a 95-ös autóbuszon ment a fűtés… két megállót bírtam. Aztán a megállóban egy padon, vagy öt perc kimaradt… forgó gyomorral nem mertem megkockáztatni a buszra szállást, haza bicegtem. 7 kilométer 2,5 óra alatt. Azt hiszem ez a negatív rekordom…
A kényszerpihenő két héttel meghosszabbítva.
Tanulság? Van. A félmaratonmánia érem nem ér ennyit. Meg nem elég másoknak mondani, hogy sérülten ne fuss, hanem azt nekem is be kell tartani. Gőzöm sincs, hogy mennyi időbe fog telni, hogy azt a formát visszanyerjem, ami a Vivicittán könnyedén végigvitt, de azért a pirosra csak meglesz. Remélem. …vagy inkább, hiszem.
Az útvonal, ahogy az órám mérte:
cipő: Asics Gel GT-2000 4-es
óra: Garmin FR 220
(A fotóért rólam, köszönet a futófotónak)
