A rajtszám ott figyeli a hűtőre mágnesezve, hogy mit csinálok. Basszus, két nap múlva Siófok. Nekem, mert van, akinek már holnap…
A rajtszám ott figyeli a hűtőre mágnesezve, hogy mit csinálok. Basszus, két nap múlva Siófok. Nekem, mert van, akinek már holnap…
Egész héten nem volt kedvem írni. Pedig tartozom egy negyvennegyedik heti beszámolóval, még mielőtt a negyvenötödik hetit kellene elkezdem.
Említettem a negyvenkettedik hétről szóló posztban, hogy a kertben lévő mogyoróbokrok számát eggyel csökkentettem, aminek következtében a derekam rakoncátlankodni kezdett. A múlt hét csupa örömhír, a derekam nem lázadt, és azt a nyomorú bokrot is elkezdtem lapra szerelni… baltával. Mondjuk újra összerakni már nem lehet...
Meg kell mondanom ez olyan, mint egy népmese...
Pedig nagyon nagy szükség lenne rá. Én ugye a XVII. kerületi 3,7 kilométeren futok rendszeresen. Néha kimegyek Pécelig, néha kőbányáig, de esős időben csúszkálós, szenvedős... Az a 44 kilométer qrva jól hangzik, ki tudnám használni, még nyolckerékkel is...
Lassan érő típus vagyok, nekem három év kellett ahhoz, hogy csak úgy, versenytől függetlenül fussak álmomban. Mostanra jutottam el odáig, hogy nem futni nehezebb, mint rávenni magam a rendszeres futásra.
Igen, véget ért az egy hét pihenő, és most fedeztem fel, hogy a sparos örömködés közben majdnem elsikkadt egy heti összefoglalás a negyvenedik hétről.
Itt a vége! Éppen azon gondolkodtam, hogy mivel is kéne kezdeni a 27. Spar maratonról a beszámolót. Arra jutottam, hogy valami hangzatos felütéssel. Például ezzel, hogy itt a vége.
Tudom, tudom, amikor már mindenki a Spar lázban ég, akkor nem nagyon szórakoztatja a nagyérdeműt, hogy mi a brantot rohangáltam össze meg vissza még az ókorban, vagy legalábbis a harminckilencedik héten, amikor éppen tele volt futócipőm…
Eszem ágában sincs mérleget vonni, csak van abban valami felemelő, ha az ember gyereke egy versenyt össze tud hasonlítani egy korábbival. Ugyanott és ugyanazon a távon. Mert mégiscsak ebből látszik, hogy mennyit fejlődött, hol tart. Még akkor is, ha nincs két egyforma verseny.
Top 10 maraton avagy mi is az a maraton-turizmus?
Igen kérem, már ilyen is van, mert utazunk belföldre és külföldre [Halkan jegyzem meg, hogy a Spartathlon futói már célba értek és holnap Berlinben rajtolnak a futók, miközben én holnap a Budapesti Futófesztiválon fogom róni a kilométereket] nem csak azért, hogy fussunk.
Éppen herótom van. Mintha egy kicsit túlvállaltam volna magam. Az az igazság, hogy nem is tudom, mit kéne csinálni ilyenkor. Most tudatosult bennem, hogy zsinórban öt hétvégére vállaltam be versenyt, és bár a nagy részén már túl vagyok, kezdem úgy érezni, hogy ezt bíz benéztem.
Rákosmente Önkormányzata - remélhetőleg hagyományteremtő céllal - futóversenyt hirdetett szeptember 22-ére. Ennek csak örülni lehet. Én szurkolok, hogy ebből tényleg hagyományteremtés legyen. A szervezés művészi kivitelűre sikerült.
"Nekem a kedvenc évszakom a szezon." – olvastam Marcello D’Orta tanító úr által gyűjtött dolgozatok egyikében. Hát most mit mondjak? Csatlakozom az előttem szólóhoz, mert ugye szezon van.
Véleményem szerint semmi értelme sincs azzal kezdeni egy beszámolót, hogy hogyan kezdődött. Mert az ember reggel felkel, és ha iskolás korában nem nevelték bele, hogy előző este készítse össze a cuccait, akkor jobb esetben a fürdőszobában indítja a reggelt, majd reggelizik, összepakol… …blabla.
Amikor, valamikor az év elején azt tervezgettem, hogy hány kilométert szeretnék lefutni az idén azt már akkor tudtam, hogy a heti 30 kilométerrel alulterveztem, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire.
Százból, ha egyszer jó, akkor nagyon jó – énekelte a Sziámi, és bár a számnak semmi köze a futáshoz, mégis ez jár az eszembe, amióta hazaértem a Városligetből.
Igazából csak egyszer fogott el a záróbuszpara, a Kékesen. Nincs mese beszélni kell róla...
Kedd van. Rajtszám a hűtőre mágnesezve. Ülök a gép előtt, és öntöm magamba a gyulladáscsökkentőt. Qrva jó… Nem akarok a Heid dokihoz menni. Nem mondom kedves empatikus a doki, de valahogy nem vágyom a rendes évi hallójárat gyulladásra.
Ott hagytam abba, hogy naptárilag három, edzésileg bő két hét van hátra a következő versenyig, ami a Nike néven közismert Budapest Nemzetközi Félmaraton lesz. Szám szerint a 27., de részemről a második.
Most azzal kéne kezdeni ezt a bejegyzést, hiszen aktualitása van a dolognak, hogy a nem vagyok katarzis párti. Nekem a futás nem erről szól. Aztán jön az az ellentmondás, hogy akkor mi bánatos lótüdőt kerestem vasárnap Jászberényben, ha csütörtökön kategórikusan kijelentettem, hogy én már a Nike előtt semmilyen versenyen, és kánikulában még úgy sem. Elvégre nem kell a katarzis.
Igen ez a bejegyzés már a harmincharmadik hétről szól, mert az előző hetet elblicceltem. Nem olyan rohanásos módon, mint a krakkói - pihenésnek álcázott - caplatás volt, hanem tényleg. Volt strandolás Hegykőn és Fertőrákoson, hajókirándulás a Fertő tavon, kastélynézés Fertődön, halkan jegyzem meg, hogy az utóbbi egy kétórás kirándulás az épületen belül, mert nem csak mászkál a turista, úgy bele a vakvilágba.
Tegnap volt a napja, hogy három évvel ezelőtt elhatároztam, hogy futni fogok. Nem jó. Igazából akkorra érett az elhatározás tetté.
Lusta vagyok, na! Erre a megállapításra a Hegykői fürdőben jöttem rá a múlt héten. Pont a meleg vízben ültem, amikor rájöttem, hogy bizony még nem írtam meg a harmincegyedik heti bejegyzést.
Soproni reggel. Piros-feketébe öltözött táncosok szállták meg a Széchenyi teret. Hajladoztak a szélben mint a fák...
Milyen furcsa is a tai chit nézni egy Közép-Európai város közepén. Furcsa, de szép, ahogy ezek a nem csitri korú hölgyek egyzserre végezték a gyakorlatokat.
Tanulság?
Persze az is van. Sohasem késő elkezdeni. A lényeg a mozgás öröme.