Azon gondolkodom, hogy mi volt fontosabb a harmincadik héten. Valószínűleg az a négy és fél kilométer, amit be sem írtam az edzésnaplómba… a Jótifuti. 

Cseh Laci nekem sztár. Büszke vagyok rá, hogy a honfitársam. Nem mondom, hogy leszarom, hogy szerez-e érmet vagy nem… de, ha nem akkor is nagyszerű sportolónak fogom tartani.

Nekem nyóc’! – Ez volt az első reakcióm arra az ötletre, hogy menjünk Szigethalomra terepet futni szombaton.

Délután öt óra, Hortobágy. Szeles idő, harminckét fok, a hajam meg… Ki a bánatot érdekel a haja, amikor a dögségben lefutott egy félmaratont?

Ez a bejegyzést eredetileg azzal akartam kezdeni, hogy Dög a meleg. Meg azzal, hogy hirtelen nem is emlékszem arra, hogy utoljára mikor volt ilyen… meg, hogy anyám azt mondta, hogy bezzeg az ő gyerekkorában voltak még igazi nyarak. Ehh. Hülyeség. Ezen a szélességi fokon az a normális, vagy annak kellene normálisnak lennie, ha nyáron meleg van.

Nekem nagyon úgy tűnik, hogy még az internet sem bírja a hőséget. Vagy csak fogytán van és a magenta színű szolgáltatónak ezért vannak gondjai… Még a végén ezt is lajtkocsival fogják hordani, mint a vizet.

Szóval a huszonnegyedik hétről szóló beszámolót valami olyasmivel fejeztem be, hogy valamit biztosan rosszul csinálok, mert a pihenés fárasztóbb, mint a futás.

Pihenek. Szabadságoltam a futócipőt. Bár úgy vagyok ezzel a pihenéssel, mint az egyszeri ifjú kandúr, amikor szexelni indult időseb cimborájával, csak éppen megcsúsztak a nedves tetőcserepeken és éppen hogy meg tudtak kapaszkodni az ereszcsatornában. Oszt lógtak…

Mondtam? Nem mondtam? Lényegében szerintem akkor is sejtette (ne adj isten, tudta) mindenki, aki a blogom olvassa, hogy én bizony roppant hiú vagyok. Csak azt tudnám mire…

Na most tényleg az van, hogy nem is tudom, hogy honnan kezdjem ezt a beszámolót, mert hirtelen olyan sok minden csúszott egybe, hogy kezdtem kissé túlparázni a K&H-t. Így is minimum 2in1 verseny volt.

Tasunko Sapa, hmm emlékeztek rá, ő volt a Winettou haverja, a Koszos akarom mondani a Fekete Ló.

Ilyenkor vagyok igazán bajban, amikor úgy írok visszafelé egy hétről, hogy azt egy verseny zárta, és arról már fent van a beszámoló. Ilyenkor van az, hogy amit az edzések közben éreztem, gondoltam azt valahogy már nem érzem aktuálisnak. És ez a huszonegyedik hétre fokozottan igaz. 

Végül örömkorizás lett belőle. Pedig nem úgy kezdődött. Délelőtt vacila ezerrel, hogy menjünk, vagy ne menjünk. Ok, a döntés az én kezemben(?) lábamban(?) volt, elvégre én akartam görkorizni a Dunavarsányi futónapon. És esett. És a vizes út nem a görkorcsolya barátja. Ezt még a profik sem cáfolják. 

Tudom, Bill kapitány is megmondta, hogy vannak jobb helyek. Meg azt is, hogy neki megfelel, nekem meg… nekem meg egyenesen – izé, hogy is mondják? Ja, - király hely volt Kőbánya.

Az ember gyerekének életében szerelmek jönnek, meg mennek is… az emlék megmarad. Nem itt most nem a csajozásra, meg a pasizásra gondolok, hanem a sportra, a versenyekre, meg az eseményekre.

Ez a hét jól indult. Lett is belőle majd hetven kilométernyi futás… Szerintem fejlődtem. Jót tett a lassítás. Csak az a baj, hogy nem mindig tudom betartani… 

Újratöltve… Ennyi. Már, ha egy szóval akarnám összefoglalni a Tisza-tó utáni első trappolós hetet.

Valahol ott hagytam abba, hogy vízhólyagos, zúzódásos, fáj, meg pihentetni és kenegetni kell a lábam, pedig akkor már csak egy hét volt hátra az 57 kilométernyi görkorcsolyázásig. És mindössze kétszer gurultam ehhez az állapothoz.