A Poroszlói görkoris és bringatlonos rajt.

Áthaladó kerékpárosokkal....

Honnan is kezdjem, talán onnan, hogy már előző este megérkeztünk Poroszlóra, hogy rápihenjek a másnapi versenyre.

Kenegetek, ragasztgatok… elvégre pihenő idő van. Nem nekem, csak a futócipőnek.

Nem tudom, ki hogy van vele, de ilyenkor, amikor kitör a jó idő, valahogy gyengén állok az íráskényszeremmel. Kedden még jó lett volna az idő az íráshoz, de akkor éppen egy petícióval próbáltuk meghatni a főváros vezetését… 

Ritkán járok a Hajógyári-szigeten. Régebben azt mondtam volna, hogy évente egyszer biztosan, de mostanság a feszthangulat nem vonz, másért meg nem nagyon esik útba. Furcsa is volt elindulni. Oda? Futni? Ilyen még nem fordult elő velem.

Öt évvel ezelőtt, azon gondolkodtam, hogy mindenkinek, aki városi – jelen esetben fővárosi – utcai futóversenyen szokott indulni, vagy csak tervezgeti azt, egy félpár agyonhasznált, széttaposott futócipővel kellene kedveskednie a város vezetésének. 

A futásban az a jó, hogy az ember néha teljesen tud kapcsolni, néha meg az, hogy van ideje gondolkodni. Akár olyan dolgokon is, amiken különben nem gondolkodna.

Lassan vége a tizenötödik hétnek és most veszem észre, hogy az előző hétről még szinte egy szót sem szóltam. Szinte, mert ugye az elmúlt hetet lezáró Rákoscsabai terepfutásról ott a beszámoló.

Valahogy eddig az ún. kis versenyek kimaradtak. Kis verseny alatt értem azokat a rendezvényeket, ahol távonként nem százas nagyságrendben mérik az indulókat. Meg a terepfutás is kimaradt…

Túl vagyok a tavaszi megmérettetésen, már ami a félmaraton mániát illeti, és azon túl, hogy jól sikerült, kicsit úgy érzem, hogy arról a hétről nincs is mit mondani. Elvégre pihenő hétnek szántam.

Ami egy hónapja még a lehetetlen megkísértésének tűnt, mára [na jó tegnapra!] valósággá vált. Igen le tudom futni a félmaratont öt percen belüli kilométerekkel!

Ha jobban belegondolok, a Vivicittával már az április kezdődik… Gyorsan be is terveztem az áprilisi edzéseket, már ami a futást illeti.

Hosszú volt ez a hét, már akkor is, ha nem a megtett kilométerekre, hanem a huszonhárom órás hétvégére gondol az ember gyereke. És kilométerekben sem volt hiány.

Na jó, most hogy az örömködés megvolt, ideje visszanézni az elmúlt hétre. Ezzel csak az a baj, hogy akárhova nézek hiba hiba hátán. Hirtelen nem is tudom, hogy melyikkel kezdjem. 

Nekem a tavasz már két éve Pestszentimrén kezdődik. A futással, ami összeköt. 

Mondtam a múlt héten, hogy kicsit vissza fogom magam a kilométergyűjtésben. Már csak azért is, mert az egyre jobb idő a gyorsabb és rövidebb távok futására ösztökél. Magyarul elkezdtem résztávozni.

Ahhoz képest, hogy lassan öt éve irkálom a dolgaimat különböző blogokban, még mindig simán tudom hozni a lúzer júzert.

Ha valaki a múlt héten iszonyatos csikorgást hallott a Rákos-patak környékén, akkor nem kell megijedni. Semmi különös nem történt, csak én húztam be a féket. Egy kicsit. Sok volt az előző két héten a heti hatvan kilométer.

Szóval ott tartottam, hogy a nyolcadik héten mögöttem volt 37 kilométer és előttem még 25, azaz a yours truly half.

A múlt héten a heti összefoglalót azzal kezdtem, hogy kicsit nehezen megy a gépelés, mert akkorát estem, mint az ólajtó…