Kicsit nehezen megy a gépelés. Akkorát estem, mint az ólajtó. Nem, nem a jégen, ott megúsztam, de ez már nem a hetedik hét története.

„Ne felejtsétek, ma van a napja, hogy 40%-os kedvezménnyel árulják a futócipőket…” No, igen azt hiszem ez volt az az üzenet, ami végképp rávett arra, hogy nekiüljek ennek a posztnak.

Nesze nekem! Ezzel zárhattam volna az ötödik hét beszámolóját, hiszen eddig én panaszkodtam, hogy ha tél van, akkor miért nincs tél. Erre, amikor végre hó van és nem hószerű csapadék, akkor maradok otthon a seggemen.

Mondanám, hogy ez a bejegyzés kilóg a sorból. Itt kérem igenis lesz egy csepp katarzis!

„Nicht kompót!” Bár ennek a mondatnak nem sok köze van a futáshoz, de valahogy fel kellett vezetnem ezt a posztot az ötödik hétről, ami egyben az első hónapot is lezárja.

Kezdeném egy ígérettel a negyedik hét összefoglalóját. Ennek a hétnek a lényege annyira a yours truly volt, hogy mellőzöm a kinecttel és a kilóimmal való foglalkozást.

Az azért valahol döbbenetes, hogy január közepén az ember kimeríthetetlen témát talál az időjárásban. Mert ugye egyik nap tavasz van, a másik nap tél, aztán meg ősz… Még csak a hivatalos sorrendet sem képes tartani.

Na, most az van, hogy volt egy olyan célkitűzésem. Amolyan harc a kilókkal. 

Bújócskázunk a generálissal. Már Tél tábornokra gondolok. 

Tél van. Legalábbis a naptár azt írja, hogy Európában január első hete, az tél. Hát ezt valahogy nem sikerült az elmúlt héten észrevennem.

Tudom, tudom, már november végén előre ittam a medve bőrére.

Volt egy kis hiányérzetem ezzel az új esztendővel kapcsolatban. Mondjuk tavaly is. Aztán rájöttem, hogy megint elfelejtettem összefoglalni az előző évet.

Ha nagyképűen akarnám kezdeni ezt a bejegyzést, akkor azt írnám, hogy „Ma voltam eddig az idén a leggyorsabb.” Attól függetlenül, hogy a fenti mondat igaz, azért még én is belátom, hogy orbitális baromság.

Az a nagy büdös helyzet Kedveseim, hogy az idén karácsonykor is beszippantott a virtuális világ. Ez meg a jeles napokra készült lakoma, azért rendesen odatett a futásnak.

Ma van a napja, hogy havas, csúszkálós bejegyzést kéne írnom, mert ugye leesett az első hó, itt a székesfővárosban.

Tegnap elkezdtem egy bejegyzést, arról hogy le vagyok hangolva. Aztán kitöröltem. Persze ez a lényegen nem változtat.

Ez a poszt nehezen jött össze. Nem mintha nem történne semmi, csak éppen, ha belekezdek akkor hirtelen nincs semmi különös, csak a futás. Az ember ugye, felöltözik, bemelegít, oszt fut.

Vannak nekünk, embereknek még az őskorból visszamaradt ösztönünk… a gyűjtögetés.  Jó mondjuk, mindenki mást gyűjt. Én valószínűleg a papírra vagyok rákattanva.

Kezdjem a köszönetnyilvánítással? Azt hiszem tényleg azzal kéne kezdenem, mert az idei futószezonban van mit köszönnöm leginkább azoknak, aki hitték, hogy meg tudom csinálni, meg azoknak, akik ugyan nem hitték, de nem mondták meg, hanem biztattak. Köszönöm!

Időnként az az érzésem, hogy ez a bejegyzés már sohasem készül el, de aztán mégis…

A franc sem gondolta volna, hogy a futás kapcsán a válság hatásairól kezd írni az ember gyereke, és még akkor sem arról, hogy a kevés pénz miatt kevesebb a verseny, vagy, hogy drága a futófelszerelés, mert ez valószínűleg mindenki számára egyértelmű.

Ülök a gép előtt. A nap melengeti a hátam az ablakon keresztül. Most jó. Még a köhögés is abba maradt.