Bár a szándék megvan bennem, hogy ne ugyanazokat a túrákat járjam végig évről évre, be kell vallanom, hogy a kényelem (leginkább az utazás területén), meg a szép emlékek nagyon sok esetben visszahúznak a Budaiba. Érdekes szó ez a visszahúz, de nem úgy értem… na mindegy.

Szeretek lelkesedni. Azt hiszem, hogy a blog rendszeres olvasói, most ráncolják a homlokukat, hiszen általában a negatívumokat, a szerintem javítani valókat emelem ki, de attól én még szeretek lelkesedni. Csak nehezen hevülök. Meg aztán, nyugodtan vallja be mindenki magának, hogy a negatív kritika…

Az idei augusztus, elég erősen, két majd százötven kilométeres héttel indult, holott eddig ez volt az év egyik pihenő hónapja az edzéstervben, hogy aztán a Magas-Bakonnyal új lendületet vegyen. Most ez másképp alakult.

Kimarad az idén a Magas-Bakony, írom ezt szomorú félmosollyal a szám szélén, de ilyen az élet. Nem habostorta. Megpróbáltam, valamivel pótolni... Mondjuk, nem sokkterápiát terveztem.

Először még könnyű írni egy túráról, mert ugye sok az új benyomás. Másodszor azért mert elröhögcsél az ember, hogy mi mindent bénázott első alkalommal, és ellehet mesélni, hogy mennyivel könnyebb. De harmadszor?

Tulajdonképpen egy olyan teljesítménytúráról, ahol a rendező által adott térkép és szöveges itiner, nem kiegészítői, hanem alternatívái egymásnak nem is kellene többet mondani. Kivéve, ha első rendezés, mert akkor bizony az embernek illik megengedőbbnek lenni…

Ma reggel olvasom a statisztikát. A hőségre való tekintettel (ezt én teszem hozzá) 34-en vágtunk neki az 50 kilométeres távnak, ebből 29-en értünk célba. A hőség sem tántorított. - mondhatnám kissé nagyképűen. Jut eszembe:

Meleg volt. Lassabb is voltam...

Azt hiszem, akadnak szövegértési problémáim, mert valamit félreértettem akkor, amikor a BSI azt a felhívást tette közzé, talán még vasárnap, hogy a korábban megszerzett négy érmet és a mellé kapott ötödiket fotózzuk le. Én ezt a képet raktam fel:

Az Ultrabalaton egy nehéz téma. Túl sok inger egyszerre, amiből valószínűleg sohasem olyan poszt születik, amilyenre gondoltam, vagy amit az olvasó vár. Így maradok annál, hogy azt írom, ami eszembe jut, és ami kimarad, az kimarad. Azt azért nem mondom, hogy nem fogok végigmenni minden egyes általam…

Frankón azon gondolkodom, hogy mi a bánatos lótüdőt lehet írni ötödszörre arról, hogy már megint lefutottam, így szeptember elején, az immár 30. (és jelenleg a Wizz Air nevét viselő) Budapest Félmaratont. És jó volt. Ezt mondtam a tévében is… állítólag. Mert én nem…

Nekem az elmúlt öt évben a tavasz beköszöntét nem a hóvirág, meg az ibolya, vagy a jácint jelenteti, hanem egy futóverseny. Lám, ha a tavasz késik, akkor a verseny is csúszik, mint tavaly. Igen nekem a tavasz hírnöke az Imre-Lőrinc futóverseny, amiből ez volt a kilencedik.

Sokáig úgy nézett ki, hogy Kistarcsa lesz az idei utolsó verseny, aztán jött egy új mánia, és a kistarcsai terep kimaradt. Viszont futottam egy jót huszonharmadikán Pestlőrincen, a 105. Mezeifutó OB keretein belül megrendezett nyílt versenyen.

Ha november, akkor félmaraton Siófokon. Harmadszor. Sokban más ez a harmadik, mint a korábbiak, de a Balaton ugyanaz. Szeretem ilyenkor, és mindig azt mondom, hogy akkor is eljönnék, ha nincs verseny. De, lássuk be, ez önáltatás, kell a verseny.

Majdnem azzal kezdtem, hogy van ez az új divat, jó nem új, csak nekem most tűnt fel az ismerőseim körében, hogy egyre többen teljesítménytúrára járnak futni.

Azt hiszem elakadt bennem az élmény. De frankón. Itt volt ez az Over Piros [kinek mennyi, részemről 35] és azon gondolkodom, hogy végül is én mit kerestem [ez nagyon nem jó szó első hallásra, de ez illik ide] ezen a teljesítménytúrán.

Az van, hogy egy kérdéssel kell kezdenem.  Szóval, ugye senki sem gondolja, hogy azért fogok dicsérni egy versenyt, mert dobogóra állhattam? Bárki megteheti, főleg, ha ezért a rendezők nem szólnak rá az ember gyerekére. [ez volt az egy] Ugye senki sem gondolja, hogy írok valaha is olyan bejegyzést,…

Az a jó – már a hangulaton túl – az ilyen mega versenyekben, mint például a hétvégi 28. Spar Budapest Nemzetközi Maraton, hogy utána elárasztják a futók a netet. Blogok, fotók… miegymás. Ilyenkor egy hétig nem unatkozunk. Lehet dicsekedni, szomorkodni, okoskodni, meg jókat anyázni autósokkal, akik…

Eszem ágában sincs mérleget vonni, csak van abban valami felemelő, ha az ember gyereke egy versenyt össze tud hasonlítani egy korábbival. Ugyanott és ugyanazon a távon. Mert mégiscsak ebből látszik, hogy mennyit fejlődött, hol tart. Még akkor is, ha nincs két egyforma verseny.

Az ember leginkább bajban van, ha valami olyanról kell véleményt mondania, ami ingyen van. Már neki, mert különben semmi sincs ingyen. Meg aztán azt is nehéz, hogy a kritika ne forduljon ekézésbe, mert az senkinek sem jó.

Rákosmente szerepet kér a futónaptárban. Nem is olyan rég még csak két tavaszi esemény volt a XVII. kerületben, aztán tavaly ősszel lett az autómentes napra egy „Hajrá Rákosmente” amit az idén is megrendeznek (szept. 21-én). Távot inkább nem írnék, azt tavaly sem sikerült eltalálniuk. Majd…

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem úgy tűnik, hogy a jóról valahogy nehezebb írni. Morogni könnyebb. Most meg itt van, illetve volt ez a 28. Nike Budapest Nemzetközi Félmaraton… és elállt a szavam.

Mielőtt a II. Debreceni Futókarnevál negyedmaratonjáról, meg az ott elért korosztályos második helyezésemről ejtenék szót le kell szögeznem, persze csak és kizárólag a (véletlenül khm…) most először idetévedő olvasók kedvéért, hogy én kérem, ahhoz képest és tulajdonképpen überfasza csávó vagyok.

Na jó, mégis befejeztem a VIII. Imre-Lőrinc versenyről a beszámolót. Pedig nagyon nem volt kedvem, de ugye nyakunkon a Vivicittá, és utána már nem lenne az igazi…

Mert hiányzik. Azt hiszem ennyi volt, vagy csak lett volna a válaszom arra a kérdésre, hogy mi a bánatos lótüdért kell nekem ebben a márciusi hűs időben esetleg nyakig a dagonyában futásszerű mozgást imitálnom.