Pedig nyertem egy aranyérmet. Igazából a kitartásért… Mondjuk, ha nem lett volna az az utolsó huszonöt perc, akkor is azt mondanám, hogy jövőre jobb lesz. Biztosan.
Az a baj, hogy egy-egy magyarországi versenyen kevesen indulnak. Mondhatni töltelék, így eleve örülhet az ember, ha egy-egy verseny szervezői gondolnak a görkorisokra. A futóknak gyors, a kerékpárosoknak lassú a magam fajta amatőr nyolckerekes.
A Vuelta Sportiroda az idén második kerékpáros versenyére is befogadta a görkorisokat. Nosza rajta irány a Zalakaros. Július 24-én Zalakaros-maraton. 30 kilométer a a Kis-Balaton körül. Mi lehet a baj?
Jó a szintkülönbség az van, de azt talán ki lehet bírni.
Szombat reggel szakadó esőre ébredtünk. Kösz – mondtam az időjárásfelelősnek. Ebből már sejtettem, hogy nem nagyon jönnek korisok.
Dél korisok sehol.
Kettőkor még senki ismerős.
Háromkor már biztos volt, hogy egyedül megyek, ami azért rossz, mert a versenyzők és a túrázók között a nagy büdös semmiben megy egyedül az ember… De mentem. Közben dúdoltam a Loksi nótáját, mintegy vigasztalásként, hogy „biztos győztes vagy ellenfél nélkül…”
Meg mentem. Meg mentem. Na körülbelül eddigre már a beton is egész száraz lett. A szerencsém az volt, hogy jó tizenöt kilométeren keresztül egy önkéntes bringás csak úgy versenyen kívül mellém csapódott.
Bevallom, ha nincs, akkor feladom. De tartotta bennem a lelket. Segített, hogy egy 20 km/h körüli sebességet tartsak, még az időnként viharosan pofánverős szembeszélnél is visszafelé - köszönhetően a görkorisok rövidebb útvonalának – már jöttek a kétkerekűek. És szurkoltak. De tényleg. Ez, no meg a hátszél meg a lejtő azért feldobja az embert.
Visszafelé a lejtő meg a hátszél volt a jó, meg az, hogy a székesfővárosban szokja a forgalmat az ember. Egy belga úrvezető úgy előzött meg, majd fékezett, hogy majdnem kapott egy felkent görkorcsolyás matricát. Egészalakosat.
A tervezett szintidőtől elmaradva értem Zalakarosra, amikor elkezdődött az a huszonöt perc.
Az önkéntes segítő mutatta, hogy merre menjek. Én mentem.
Na nem azért, de ismerős volt az út. Egyre jobban. És egyszer csak ott álltam, mint az a bizonyos a lakodalomban és nem tudtam, hogy merre hány méter. Néha mellettem elhúzott bringások felvilágosítottak, hogy ez már a második körük. Vagy az első, mert olyan is volt… de amikor azok hirtelen visszafelé jöttek, akkor már biztos volt, hogy eltévedtem. Basszus. Vissza az emelkedőn. Azután a nem sok utcás Zalakaroson erre, meg arra… és gőzöm sem volt, hogy merre.
És ott a befutó. De ez mintha a rossz oldala lenne. Nem innen, hanem ide… Kerülő. A lerakott bóják visszafordítót formáznak. Eltévedtél? Ezt tőlem kérdezi valaki, aki rendezőnek tűnik. El b*meg. El… - morgom. És begurulok, vagy begördülök, vagy valami ilyesmi…
Említésre se méltó pocsék idővel tudtam le ezt a harminc kilométert, de így utólag azt tudom csak mondani, hogy jövőre jobb lesz. A Vueltásokon nem múlik. Ha többen jövünk korival, akkor biztosan.
Ezt az aranyérmet meg elteszem emlékbe… hogy én voltam az első görkoris a Zalakaros-maraton történetében.
