Kezdeném egy ígérettel a negyedik hét összefoglalóját. Ennek a hétnek a lényege annyira a yours truly volt, hogy mellőzöm a kinecttel és a kilóimmal való foglalkozást.

Pedig a kinectet lehetne emlegetni, mert ugye részben az volt a hibás abban, hogy szombaton kihagytam az @eperszem által szervezett futást. Mert nem igazán bírtam felkelni. Na de én nem is vagyok Dózsa, vagy Budai-Nagy Antal…

Szóval Yours Truly, ami ugye ötven kilométernyi futást jelent a hidegben. Pontosítanék, elméletileg a qrva hidegben, de ugye az vasárnap elmaradt, meg a kiírás szerint bárhol a világon lehet teljesíteni, na most azt nem mondja senki, hogy aki mondjuk Rio de Janeiroban, vagy Sydneyben vágott neki a távnak, azt a megfagyás fenyegette…

Részemről csak egy féltávot mertem bevállalni, ami ugye már olyan távolságot jelent, amit a büdös életben még nem tudtam le egyvágtában. Akarom mondani, egyvégtében.

Próbáltam komolyan venni magamat, meg a telet, így kedden folytattam a tizennyolc kilométeres távval való barátkozást. Erőlködés nélkül, 5’06"-os tempóval le is tudtam. Oh – mondok magamnak – nem lesz ezzel probléma! Futok még egy ilyet és vasárnap simán letolom a távot százharminc–százharmincöt perc alatt…

Hozzá kell tennem, hogy útközben megismerkedtem egy ebállattal, ami a gazdája ígérete szerint tényleg nem bántott, csak állt előttem és ugatott, mint a veszett fene. Ráadásul erős volt a gyanúm, hogy előttem már elbánt egy futóval, mert mintha egy cipőfűző lógott volna ki a szájából. Hogy hogy nem zavarta a cipő az ugatásban?

Pozitív változás, hogy csütörtökön ugyanez a gazdi már pórázon vezette a kekeckedő kedvencét. Mellérve megköszöntem. És láttam a szemében, hogy nem érti mi a bánatos lótüdőt köszöntem meg… Most magyarázzam meg neki, hogy a humanoid viselkedést? Talán azóta leesett neki. Én bízom benne…

Szóval csütörtök. Megint tizennyolcast futottam. Kilencven percen belül. A tükör előtt állva megveregettem a vállam és tudtam, hogy vasárnap nem lehet baj. Mit nekem százharminc perc!?

Meglesz!

És jött a vasárnap, amikor ha nem is volt olyan hideg, de valami aljas, jeges keleti szél fújt.

Én meg beterveztem magamnak, hát egy kicsivel többet, mint huszonöt kilométert. Mert ugye a Rákospatakig 1,4 kilométer az út, utána 7,8 kilométeres „körök” jönnek. Három kör, meg az oda és visszaút, az 26,2 kilométer. Nagyjából (+/- tíz méter) tudom, hogy hol vagyok huszonötnél, gondoltam az az idő jó lesz az YT-halfra, az edzésnaplóba meg beírom a teljeset.

Ragyogó napsütés, nekivágtam.

Az első „kör” visszaútjában van egy bő kilométeres szakasz, ahol marhára tud fújni a keleti szél. Oldalról jön ugyan, de kicsit szemből, és nincs, ami megfogja. Kissé fáztam.

De kilenc kilométernél teljesen jól álltam, azaz belül voltam a 45 percnek. Tök jó! Második kör. Visszafelé a szeles szakaszon már határozottan fáztam. De tizenhét kilométernél alig másfél perccel voltam elmaradva az ötperces átlagtempóhoz képest. Kb. így is terveztem.

Utolsó kör.

Huszonegyedik kilométer száznyolc perc. Közben számolok, hogy ha sikerül öt perces kilométereket nyomni, akkor megvan a százharminc, de ha hatpercesekre futja az erőmből, akkor sem maradok el a céltól sokkal.

Két kilométerrel arrébb belesétáltam a futásba. Nem is keveset. Valahol két óra környékén elfogyott, vagy csak elfagyott(?) az erőm.

Szinte ugyanazt éreztem, mint az ősszel, csak ott tizenkilenc kilométernél. Agyam leürült, akartam én futni, csak nem ment. Aztán úgy kétszáz méterrel később megembereltem magam, és megint futottam… nem tudom, hogy mennyit, talán egy másfél kilométert. Aztán sétáltam, aztán valami utolsó erővel még futottam. Ahova a 25. kilométert számoltam, attól a ponttól számoltam a lépéseket, mondván inkább több legyen, mint kevesebb. Még száztíz lépés… és vége(m) volt.

Hazavánszorogtam.

Százharminchat perc.

Ha úgy vesszük sikerült, és mégsem. Mert ugyan teljesítve, de a kitűzött idő nem lett meg, és a vége nem is esett jól.

Ráadásul kiderült, hogy a fal nem a tizenkilenc kilométer, hanem a két óra.