Ülök a földön az előszobában. Hátam a falnak döntöm. Kicsit szédülök. Érzem, ahogy az első vércsepp eléri a szemöldököm… bő két óra múlva futni kéne, de most még szédülök. ...valahogy így kezdődött.

Régóta rémálmom egy verseny előtti baleset. Most megkaptam. Tulajdonképpen semmi különös, mindössze lefejeltem az előszoba szekrény. Elhatározom, hogy piros sapkát veszek, csak előtte összekaparom magam, és elállítom a vérzést. Valójában rosszabbnak hangzik, mint a valóság.

Két órával később, már ott toporgok a futók közt és várom a rajtot. Piros sapkában. A szokásos szezonkezdő. A XII. Imre-Lőrinc. Ez sohasem rutin futás. Ez mindig erős mezőny, és nem csak a pénzdíj miatt.

Nyolc kilométer, enyhe lejtővel az első három kilométeren, de csak azért, hogy emelkedő legyen a vége.

Ha jól látom, akkor négyen képviseljük egyesületünket, a Pénzügyőr SE-t. Ha minden jól meg, akkor a mezőny első harmadába beférünk. Persze, hogy esélyt latolgatok. A saját kategóriámban egy olyan ötödik helyre várom magam… már, ha nem futom el az elejét.

Várom a rajtot.

Kicsit előrébb furakodom. Soha nem értettem, hogy a mezőny második felére esélyes futók, miért ragaszkodnak a második, harmadik sorhoz a rajtnál.

Bumm… eldördül a startpisztoly, nincs mese, futni kell.

Persze, hogy elvisz az eleje. Kicsit visszaveszek a télen, a jégen nem igazán futottam gyorsakat, nem kéne féltávon kifulladni. A korosztályos harmadik helyre tippelem magam. Közben előzgetnek azok, akik a rajtnál beszorultak. Elmegy mellettem úgy másfélnél Tigyi Laci. Elkönyvelem magamban, hogy most csúsztam le a dobogóról. Meg sem próbálom a tempóját tartani. Ráfordulunk a visszafordító karikára, és Földvári Zoli is elhúz mellettem azzal, hogy: „tavaly is itt előztelek meg”.

Igazából nem izgat, ötödiknek lenni jobb, mint negyediknek.

Vége a körnek, jön az emelkedő.

Sajnos itt volt egy kis hiba a pályavezetésben, keresztbe fut előttünk a mezőny vége. Kisebb ütközés.

Shazbat!

Az emelkedő valahogy belapult az elmúlt években. Kezdek felzárkózni Zolira… Két kilométeren keresztül csökken a távolság lépésről, lépésre… Már eljátszom a gondolattal, hogy talán még utol is érhetem, amikor jön a hetedik kilométert jelző tábla. Ez az beérés már nem fog menni. Elengedem. A lényeg, hogy 34 percen belül beérjek, az meg meglesz. Még gyorsítani is van erőm. Zolinak is.

Azzal vigasztalom magam, az utolsó métereken, hogy ötödiknek lenni jobb, mint negyediknek. Így legalább nincs a "lemaradtam a dobogóról" érzés.

33:10

Sorban futnak be a csapattársak. Mind a négyen az első harmadban végzünk.

Tulajdonképpen mennék már, de csak megvárom az eredményt. Hátha…

…és amikor végre kiteszik a listát, nem hiszek a szememnek, az ötven pluszos kategóriában, bő egy perccel lemaradva Tigyi Lacitól én vagyok a harmadik. (halkan jegyzem meg, hogy az abszolút első kenyai futó, addigra már akár le is zuhanyozhatott volna, hiszen 11 perccel előttem ért be...)

Boldogság van.

Qrva jó dolog ott állni a dobogón.

Az útvonal (ahogy az órám mérte):

ami a földet tapodta: ASICS-Gel GT-2000 4;

ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220

*Köszönet az útközben képért Brevákné Kiss Editnek, a dobogós képért King Gyulának