Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Fel a Várba

2017. október 05. 06:00 - regulat

fussneki

Én még csőtörésnek nem örültem ennyire. Elnézést a lakóktól, meg mindenkitől, akit a ez hátrányosan érintett, de az ő bajuk nekem most jól jött…

nato_erem.jpgSzezon van. Egymást éri a futóversenyek, a túrák, az ember gyereke meg kapkodja a fejét, hogy hova is kéne menni akkora a választék. Keresi az újdonságot (Erről majd a következő posztban), de azért nem szeretné kihagyni a régi kedvenceket sem.

Bármennyire is szeretnék változtatni a dolgon, nekem valahogy úgy alakul, hogy az őszi versenyek csúcspontja a Budapesti futófesztivál, más néven a NATO futás tíz kilométere.

Tudom, hogy sokak szerint a tíz kilométer nem igazi kihívás, nem félmaraton, nem is maraton (olyat még mindig nem futottam hivatalosan) én mégis valahogy ezt a távot preferálom leginkább. Különben meg hiszek abban, hogy mindenki találja meg a neki testhezálló távot, és élvezze a futást. Mert, hogy sokkal jobb egy testhezálló futásban kihozni a maximumot, vagy majdnem a maximumot, mint „meghalni” egy olyan távon, ami nem fekszik igazán, de jól hangzik.

Egyébként meg egyre biztosabb vagyok benne, hogy verseny szempontból az idei nyarat, őszt is elbaltáztam.

Na jó, ha már belekezdtem, megpróbálom röviden megmagyarázni a fenti kijelentést, hogy utána tényleg az esemény, a NATO futás legyen a lényeg. Szóval, az van, hogy a nyáron jött a már a korábbi posztokban emlegetett burnoutos érzés. Volt is kedvem futni, meg nem is. De inkább nem, így keveset futottam, igaz azok legalább nem voltak rövidek. Kerültem a versenyeket, és érthetően lassultam. Aztán jött a Wizz és baromira rosszul sikerült, már szerintem. Holott, ha előtte rövid versenyeken indultam volna, akkor nem zavar a tömeg, a párás meleg, és fel tudtam volna magam pörgetni. De nem így csináltam.

A NATO előtt viszont lényegében tudatosan mentem Soroksárra, ahol a négy kilométer felpörgetett, de nem fárasztott le a másnapi tízes előtt. Igaz, az idén is úgy érkeztem (akárcsak tavaly), hogy negyvenöt perces teljesítéssel bőven elégedett lennék. Mondjuk ez az új útvonal „hibája”, mert valahogy nehezen áll rá az agyam, hogy a verseny vége magasabban van, mint a rajt. De kezdem szokni, hogy a Vérmezőről, nem a Ligetbe le, hanem a várba fel kell futni. Nem olyan gáz az az emelkedő… ahhoz képest.

Az elmaradt szombati világvége után, kellemes (már futó szempontból) időben gyülekeztünk az Attila út mellett, hogy aztán istentelen nagy kerülő árán tegyük meg azt a méteres utat, ami a Kapisztrán térre vezet… Négyszázötven méter helyett tíz kilométernyi rohanás.

nato_masfel_blog.jpgSorra kerültek elő a csapattársak a Pénzügyőr SE-ből, pacsi, pár mondatnyi beszélgetés, és persze hangolódás. Aztán rajt…

Nem fu-tom el, nem fu-tom el, nem fu-tom el…

Azt hiszem ebben a ritmusban közeledtem az alagút felé, és tulajdonképpen nem is futottam el. Az alagút nagy élmény, de így, hogy nem hömpölyög szemben a tömeg a Lánchídon… így nem akkora flash. De visz a lejtő.

Élveztem. Amolyan minden mindegy futás volt. Nyomom, amíg megy, aztán majd csak lesz valahogy. Azt hiszem tavaly is ez volt a taktika. Felső rakpart, alsó rakpart… Lényegében tök egyedül futottam. Meglepetés is volt, amikor a váltópont után egy srác elkezdett leszorítani. De most komolyan! Ott a baszott (má’ bocs!) nagy üres terület elfér mellettem jobbról, balról, ő meg vállal ütközik nekem… engedtem, hogy hadd menjen.

Aztán már ott is volt a visszafordító, ami mintha tavaly közelebb lett volna, amíg ezt végiggondoltam, már jött is az emelkedő. Ennyit arról, hogy a gondolat szélsebes. Bár lehet, hogy csak éppen szélcsend volt a fejemben. Néhányan megelőztek felfelé, de valahogy ez nem zavart. Az sokkal inkább, hogy bele akartam sétálni… még egy kicsit futok – gondoltam. - Még egy kicsit… és felértem a Dísz térre. Újra vigyorgás, a vicsorgás helyén.

Meglepetés. Nem fordultunk azonnal a Tóth Árpád sétányra. Így nem kellett a szűk kanyarban visszafordulni a Korona kávéháznál, ami lássuk be a terasz miatt szívás volt tavaly.  Megkerültük a tömböt. Rohanás a sétányon, majd megint kanyar… Kimaradt a Hadtörténeti is. Egy jobb kanyar, egy balkanyar és célegyenes. Basszus. Túltartalékoltam magam. Nincs emelkedő a végén. 42:18

Boldogság. Én a rajtnál azon izgultam, hogy meglegyen a negyvenöt perc, ehhez képest alig rontottam a tavalyi időn.

Hála és köszönet a csőtörésnek, a váron belül ez az útvonal sokkal, de sokkal jobb volt.

Befutóérem. Ruhatár… Rövid káromkodás. A férfiöltöző, ugyanis időközben ruhatárrá vált. Hogy a jóistenben sikerült megint elcseszni? Az azért évek óta nagyjából kiszámítható, hogy hány futó jön, így a csomagmegőrzés is tervezhető lenne… Így viszont pucér férfiseggek világítottak a várfal mentén, mert annyira nem volt meleg, hogy mindenki átizzadt alsóban akarjon maradni.

Akkor is jó volt. Olyannyira, hogy a következő hétvégére is versenyt terveztem be…

Az útvonal (ahogy az órám mérte):

nato_ut.jpg

A szintemelkedés, ami így már nem is látszik olyan vészesnek (ahogy az órám mérte):

nato_szint.jpg

cipő: Asics Gel GT-2000 4-es

óra: Garmin FR 220

 

A fotóért köszönet a futófotónak.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr9112926607

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása