Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem úgy tűnik, hogy a jóról valahogy nehezebb írni. Morogni könnyebb. Most meg itt van, illetve volt ez a 28. Nike Budapest Nemzetközi Félmaraton… és elállt a szavam.
Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem úgy tűnik, hogy a jóról valahogy nehezebb írni. Morogni könnyebb. Most meg itt van, illetve volt ez a 28. Nike Budapest Nemzetközi Félmaraton… és elállt a szavam.
Mielőtt a II. Debreceni Futókarnevál negyedmaratonjáról, meg az ott elért korosztályos második helyezésemről ejtenék szót le kell szögeznem, persze csak és kizárólag a (véletlenül khm…) most először idetévedő olvasók kedvéért, hogy én kérem, ahhoz képest és tulajdonképpen überfasza csávó vagyok.
Szóval az van, hogy mielőtt ünnepelni kezdeném magam át kellett gondolnom ezt az okos lány effektet. Mert ez az S!6, ez olyan „hoztam is, meg nem is” eredményű lett. Elvileg megfutottam a száz percen belüli félmaratonomat. Gyakorlatilag…
Valahol azt kezdetem el az utolsó posztban, hogy… és persze elkalandoztam a tárgytól, a hegytől, pedig lenne miről írni, mert hűtlen voltam hozzá, kicsinyt. De ez a kalandozás nem tántorított, csak megerősítette a varázsát. És igen szeretetből ribancozom… mert úgy különben nem szavam járása a kifejezés. De…
Lett nekem ez a romantikus kapcsolatom a Hármashatárheggyel. Konkrétan azt hiszem néhányszor leribancoztam a kedvest. Nem mondom, hogy nem érdemelte meg… de egyelőre ragaszkodom hozzá. Talán csak… mert az meg biztosan nem.
Hirtelen nem is tudom, hogy hol kezdjem ezt a beszámolót a tegnapi I love Balaton éjszakai futásáról.
Mindig jól esik, ha valaki személyes élményével talál meg, hogy „ugye értem…” mert az ilyen élmények nem percekről, meg kilométerekről szólnak, hanem érzésekről.
Nem mondom, hogy ezek az érzések mindig a öröm és boldogság kategóriába tartoznak, de igaziak. És ezt, ha tehetem megosztom, megosztanám a jövőben is.
Markó Tímea másfél éve fut. Túl van már versenyeken. Futott már félmaratont, de eddig hiányzott neki valami… Valami, ami ott belül mocorog, amitől az ember érzi, hogy futóvá vált...
Ezer kilométer… Van akinek sok, van akinek kevés. Nekem pont jó. Pont jó leírni, hogy az idén is meglett az ezredik kilométerem. Nem mondom, hogy nem zavar, hogy csak mostanra, pedig valójában nincs mi zavarjon.
Tanulok, pontosabban tanulnék… Vajon mi jön a flow után? Vagy minek is kellene jönnie?
Ez a bejegyzés teljes mértékben ellenkezik, a blog címében meghatározott célkitűzéstől, de amikor az ember megjárja azt a hullámvölgyet, hogy önbizalomtól duzzadón [lévén a futásról van szó, így tessen ezt a duzzadást mellkas fölé képzelni, mert ugye önbizalomtól duzzadni férfi ember… ezt inkább hagyjuk!] …szóval önbizalomtól duzzadón nekiindul, aztán feladja, és végül mégis csak... Az – lássuk be – katarzis.
Ott tanultad meg, a Budapesti (Budai) Torna Egylet régi pályáján, ahol ma az 56-os villamos kanyarog, hogy egy fokkal, egy igazi fokkal, egy méterrel vagy egy másodperccel jobban csinálni valamit, amit szerettél, már egészen más dolog. Nem ugyanaz a dolog jobban csinálva, hanem egy új, nem ismert dolog, amit talán rögtön utálsz. Ha 27 másodpercen belül futni, az kétszáz méteres síkfutás volt, hát 26-on belül futni már nem ugyanaz. És megint egy másik rövidtáv-szám 25-ön belül futni. S ha megvernek vad vidékiek és 24-en belül kell futnod, az már egy másik sportág. Ahhoz korábban kell felkelni. Ki szereti ezt? (Hát meg kell tanulnod elviselni a vereségeket. Végigfutni a távot vert mezőnyben.
Ottlik Géza: Pályákon
Van ez a dolog a lóval, vagy lovakkal, meg a hátsó fertályokkal, mi szerint egy seggel két lovat nem lehet megülni, de kettővel egy lovat, simán. Nos úgy tűnik, hegy ez a tétel az esetemben a futásra is simán átültethető, legalábbis harminc fok felett.
A lassan kisregénnyé nyúló [remélem, annyira azért nem unjátok] UB beszámolóm utolsó fejezete következik. Értem én a kérdést, hogy egy éjszakai Zamárdi – Siófok futásról mi a bánatot lehet írni? Már, ha nem kerget senki.
Mivel vagyok olyan egoista, hogy csak magamról meséljek, így a Sinkó László hangú településtől, Nemesgulácstól folytatom a beszámolót, amit ott hagytam abba, hogy befutottam Dörgicsére.
Szóval pénteken egy kicsit elszöktem a csapattól a nagy pocsolya partjára. Csak, hogy mondjak neki egy sziát, és érezzem, hogy emlékszik rám. Nekem a Balaton nem a Riviéra, hanem egy meghatározó pontja az életemnek… már megint, és mindig is az lesz. Csak az okok száma nő az idővel.
Bonyolultan fogom kezdeni, mert most kicsit szomorkás a hangulatom. Köszönhető ez az idő járásának, meg annak hogy most bő másfél nappal a célba érkezés után jön ki rajtam a fáradság.. meg van még itt valami, amiről nem szívesen beszélnék, és nem is fogok nagyon, de a lényeget kihagyva most azt is kiokádom magamból, hogy a lényegre tudjak majd koncentrálni.
Ez most egy készülődés közbeni rövid poszt, azokról, akikről gyakran megfeledkezem, mert ugye a blog rólam, meg a futásról szól, pedig…
Szombaton Ultrabalaton. Khmm...
Azt hiszem Siegl Zoltán ( az UB-n egy csapat leszünk!) videója, sokat elmond arról, hogy Dagadt Köcsögnek lenni életérzés... ezt tapasztalom minden közös megmozduláson (már amikor ott vagyok).
Egy közösség, aminek minden tagja segíti egymást, hogy ezt az életérzést nap, mint nap átélhesse. És bizony nem csak az, aki fogyni akar, hanem az is aki hízni, vagy éppen csak életmódot váltani.
Mert: Egy csapat vagyunk!
És én személy szerint büszke vagyok minden csapattagra.
Van ugye az a viccesnek mondható történet, amikor úgy két éve a Veres Péter út kerékpárútján rám szólt a rend éber őre, hogy gyorshajtok. Görkorcsolyával.?!
Értem én, hogy a nagy célokhoz néha ki kell lépni a komfortzónából. De hogy állandóan? Na ne!
Most tértem vissza negyedszer a Poroszlói gátra. Mondhatni már én is azok közé tartozom, akik azt mondják így május elején, hogy a Tisza-tónál otthon vagyunk. Persze minden év más, de jó ilyenkor látni az ismerős arcokat és évről-évre több olyan arcot látni, akiket innen ismerek.
A képek a görkoris rajt helyszínéről, azaz Poroszlóról és a Tiszafüredi befutóról...
Kicsit nagy szórásban érkeztünk, így a befutóképnek csak néhányan örülhettek. :)
A képeket köszönjétek BeKA-nak! (Ha nagy méretű kép kellene (mert van), akkor vele kell alkudozni...)
Ez a nyilvános album (itt elérhető) dia változata. Majd lesz beszámoló is!
Nem is tudom, talán ott kéne kezdeni, hogy mennyire hirtelen jött az áprilisi tél (elvégre Óbudán, az még tél volt) után az áprilisi nyár. Két nappal a Vivicittá félmaraton előtt éppen ott tartottam, hogy erősen át kéne értékelnem a kitűzött 1:47-es befutót, mert a hirtelen jött meleg könnyen megtréfálja a magamfajta amatőrt…