Többek között azért is jó, hogy vége a télnek, mert én az enyhébb időben szívesebben vállalkozom negyven kilométer feletti túrákra. Mondom ezt úgy, mintha nem tavaly lett volna az első év, hogy az ilyen távú túrákat elkezdtem bevállalni.

Meghasonlott poszt lesz ez… Kiszabadultam a Budaiból. Na, nem messze, a Visegrádi-hegységbe és a Pilisbe. Olyan útvonalra, ahol emlékeim szerint kamaszkorom óta nem jártam. Mondanám, hogy élveztem minden percét, még azt is amikor benéztem az útvonalat… Van ilyen. Hibáztam. De arra (bármennyire is apróságnak tekinthetjük), hogy az itiner nem létező jelzésre vitt, arra nem tudok mosolyogva legyinteni.

A Budai trapp után úgy gondoltam, hogy ezen a télen már nem nagyon lesz szükségem a csúszásgátlóra, végül is a Budaiban már inkább a sár volt a jellemző. Aztán másnap a János-hegy alatt a zöld kereszten villámgyorsan felvettem.

Igaz, nem olyan rég óta járok kocogni teljesítménytúrákra, hogy mérvadó emlékeim legyenek, de nekem eddig ez leghidegebb, legjegesebb telem.  És mint írtam már, hidegben inkább, a húsz kilométer körüli körtúrákat preferálom… De ahogy érződik a közeledő tavasz (lám a gólyák is elindultak hazafelé) egyre jobban kacsingatok a hosszabb túrák felé.

A Rétesező a Normafánál, mindig jó kiinduló pont egy túrához, mert könnyen megközelíthető tömegközlekedéssel és autóval egyaránt, és a végén ott a rétes. Mondjuk az utóbbi mintha kissé összement volna, de ennek ellenére finom.

Egy túra, legyen bármilyen könnyű is az útvonala, bármikor extrémmé tud válni, ha az időjárásfelelős úgy akarja. Ráadásul az, hogy kinek mi az extrém, az annyira szubjektív…

Télen, mint az a korábbi posztokból is látszik, nem igazán hajszolom a távolságot. Megelégszem a rövidebb, tizenöt-húsz kilométeres távolságokkal. Jöhet hó, jég, köd… ezeken a távolságokon még egy kisebb eltévedés, vagy jobban mondva útvonaltévesztés is belefér. Nincs nagy kockázat.

Rég volt eltévedős poszt. Bár azt szoktam mondani, hogy egy teljesítménytúrába simán belefér, hogy néha benézzük az útvonal tíz százalékát… De ha, hogy egy tizennégy kilométeres, lényegében faék egyszerűségű útból, az ember majd tizennyolc kilométert csinál, az már művészet. Főleg, ha nem tudja másra fogni, mint magára.

A téli túráknál az egyik sarkalatos pont a számomra a megközelítés. Hogyan jutok oda, hogyan megyek haza anélkül, hogy a különösebb esélyt adnék a megfázásnak. Fussak, vagy túrázzak? Az utóbbi kérdést úgy is fogalmazhatnám, hogy mit vegyek fel, mit vigyek magammal.

Nem tudom, hogy 2017 első hétvégéje lesz-e olyan legendás, mint a harminc évvel korábbi hóesés, de számomra egy darabig emlékezetes marad, mint az eddigi leghidegebb túrám.

Most, hogy megvolt a 2016-os év utolsó beszámolója, lehet amolyan összegzést csinálni. De a mérföldkő, számomra, mégis az volt, hogy először csúsztam bele az 50+ kategóriába... szokni kell.

Az év első bejegyzése ezúttal sem amolyan összegző írás, hanem beszámoló az év utolsó versenyéről. Bár ez utóbbi csak a lustaságomnak köszönhető, hiszen a szombatra eső december 31-én még számtalan versenyből választhattam volna, de nem volt kedvem.

Ez a blog már elég rég óta úgymond eseményekről szól. Futóversenyekről, teljesítménytúrákról. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek a fejemben, vagy a lábamban (nézőpont kérdése) más útvonalak, amiket edzésként, vagy csak a magam örömére ne járnék.

Lassan zárjuk, zárom az évet. Például teljesítménytúráról ez lesz az idei utolsó bejegyzés, de ha minden igaz, akkor az utolsó futóversenyes poszt majd januárban fog kikerülni.  Szóval, akkor nézzük az idei negyvenedik teljesítménytúrát.

Mint említettem a múltkor a Budai sávtúrákat azért is szeretem, mert nem kell sokat gondolkodni, egyszerűen csak követni kell a színt. Meg aztán pont az ilyen egyszerű túrák segítenek megismerni, memorizálni, a tájegység főútvonalait.

Mert mivel is kezdené mással az ember a decembert, mint azzal, hogy várja a Mikulást. És - szerintem - sokkal jobb a várakozást egy túrával elütni, mint a szobában ücsörögni. A Szigethalmiak Mikulásváró túrája, meg igazán jó buli kicsiknek és nagyoknak egyaránt a maga 5/10/20 kilométeres távjával. Ki nem hagynám.

Két évvel ezelőtt belekezdtem a Budai „sávtúrákba” és még mindig nem értem a végére. Meg van a piros, a kék, a sárga, már csak a zöld hiányzik, és úgy tűnik, hogy még egy darabig hiányozni is fog. Viszont ez az ősz úgy alakult, hogy ismételek.

Siófok, megint. Igen, tudom, hogy a blog olvasóit az idén nem kényeztettem el versenybeszámolókkal, de mit csináljak, ha nem volt versenyzős kedvem. Meg aztán az ember oda megy versenyezni, ahova kedve van. Persze oda is ahova hívják, de nem hinném, hogy bármelyik verseny rendezőnek az én jelenlétem hiányozna.

A múlt héten már mindenki azt hitte, hogy itt a tél, holott csak bekopogott. Kicsit sajnálom is, hogy az a hétvége volt az, amikor néhány (na jó, száznegyvenkilenc) hét után engedélyeztem magamnak egy kis pihenőt. Konkrétan hat napot.

Na jó, nem csinálok úgy, mint aki meglepődik azon, hogy ősz van, elvégre novembert írunk, de azért én jobban szeretem a napos, mosolygós őszt a reggeli enyhe fagyokkal, mint ezt a párás, ködös izét, ami már a piroson is mutogatta magát a múlt héten.

Tavaly még fel se értünk Dobogókőre - a 35 km-es táv céljába - már tudtam, hogy jövőre (azaz az idén) jönni kell. Hosszabbra…

Nem egész tizennégy óra kellett ahhoz, hogy eldöntsem: ezt egyszer még le fogom futni. Most még csak az volt a cél, hogy (majdnem azt írtam, hogy kényelmesen, de ez túlzás lenne… szóval, hogy) túlerőltetés nélkül célba érjek tizenöt óra alatt ezen a majd nyolcvannyolc kilométeren.

Egy egész napos eső után az ember úgy indul túrázni, hogy felkészül sok mindenre. Leginkább arra, hogy nyakig sáros lesz. Talán ezért és nem a meteoba vetett hit miatt indultam Normafához múlt szombaton rövidnadrágban.