Az év első bejegyzése ezúttal sem amolyan összegző írás, hanem beszámoló az év utolsó versenyéről. Bár ez utóbbi csak a lustaságomnak köszönhető, hiszen a szombatra eső december 31-én még számtalan versenyből választhattam volna, de nem volt kedvem.

Siófok, megint. Igen, tudom, hogy a blog olvasóit az idén nem kényeztettem el versenybeszámolókkal, de mit csináljak, ha nem volt versenyzős kedvem. Meg aztán az ember oda megy versenyezni, ahova kedve van. Persze oda is ahova hívják, de nem hinném, hogy bármelyik verseny rendezőnek az én jelenlétem…

Na jó, nem csinálok úgy, mint aki meglepődik azon, hogy ősz van, elvégre novembert írunk, de azért én jobban szeretem a napos, mosolygós őszt a reggeli enyhe fagyokkal, mint ezt a párás, ködös izét, ami már a piroson is mutogatta magát a múlt héten.

Az ősz beköszöntével - szerencsére - egymást érik a futós, túrázós események. Időnként azon gondolkodik az ember, hogy „melyik ujját harapja meg”, mert egyszerre két, vagy több helyen nem lehet.

Vannak kabalaversenyek. Azokban az a jó, hogy szinte bármit megbocsájtunk a rendezőnek és megyünk legközelebb is… mert ilyenek vagyunk. De azért erre bazírozni… az azért merész, mert mindennek van határa. Valahogy így vagyok a NATO futással… aminek az idén a tanulsága, hogy: …NE babráld!

Tulajdonképpen annyi most bőven elég lenne, hogy benne vagyok az első tíz százalékban. Ez így majdnem negyvenkilenc évesen, hétéves futómúlttal, lényegében hobbifutóként, nekem, nagy dolog. Nem is hiányzik sok ahhoz, hogy teljesen elégedett legyek, de ha nem az időeredményt nézem, akkor ez most nem…

A szeptemberi hőség kicsit átterveztette velem ezt a hétvégét. Nem mintha olyan veszélyes lett volna, de óvatos duhaj volnék. Mivel vasárnapra ott volt a kánikulás félmaratoni aszfaltkoptatás, mint fix pont, így kénytelen voltam a szombati túrát hozzá igazítani. Pedig a tavalyi beszámolót azzal…

Böbe futott (kajlán persze, ahogy csak a lányok futnak, mintha csak össze volna kötözve a térdük – vélte később Karcsi) (…) - Rónaszegi Miklós: A gézengúzok a Hortobágyon (1988)

Bár a szándék megvan bennem, hogy ne ugyanazokat a túrákat járjam végig évről évre, be kell vallanom, hogy a kényelem (leginkább az utazás területén), meg a szép emlékek nagyon sok esetben visszahúznak a Budaiba. Érdekes szó ez a visszahúz, de nem úgy értem… na mindegy.

Szeretek lelkesedni. Azt hiszem, hogy a blog rendszeres olvasói, most ráncolják a homlokukat, hiszen általában a negatívumokat, a szerintem javítani valókat emelem ki, de attól én még szeretek lelkesedni. Csak nehezen hevülök. Meg aztán, nyugodtan vallja be mindenki magának, hogy a negatív kritika…

Az idei augusztus, elég erősen, két majd százötven kilométeres héttel indult, holott eddig ez volt az év egyik pihenő hónapja az edzéstervben, hogy aztán a Magas-Bakonnyal új lendületet vegyen. Most ez másképp alakult.

Kimarad az idén a Magas-Bakony, írom ezt szomorú félmosollyal a szám szélén, de ilyen az élet. Nem habostorta. Megpróbáltam, valamivel pótolni... Mondjuk, nem sokkterápiát terveztem.

Először még könnyű írni egy túráról, mert ugye sok az új benyomás. Másodszor azért mert elröhögcsél az ember, hogy mi mindent bénázott első alkalommal, és ellehet mesélni, hogy mennyivel könnyebb. De harmadszor?

Tulajdonképpen egy olyan teljesítménytúráról, ahol a rendező által adott térkép és szöveges itiner, nem kiegészítői, hanem alternatívái egymásnak nem is kellene többet mondani. Kivéve, ha első rendezés, mert akkor bizony az embernek illik megengedőbbnek lenni…

Mindenképp üdítő (már számomra), hogy a popkultúra is betette a lábát a teljesítménytúrák világába, még, ha csak névadóként is. Mindenképp szerencsésebb névválasztás a Napra várva, ha már Doors, mint a Raiders on the Storm.

Most egy kicsit uborka a szezon… már nekem.

Az úgy volt, hogy vettem egy, akarom mondani két botot… mert a nordic párban jár. Szóval lecseréltem az eddig használt túrabotokat. Így lett egy pár Komperdell Carbon Balance botom.

A hőségben letudott Csúcshegy körül TT után, gondoltam ebéd előtt nem árt lehűlni…

A szombati melegben nem is annyira a távolság, hanem a számomra ismeretlen szervezőcsapat vonzott a Csúcshegyhez.

Mivel is kezdjem? Azzal kéne, hogy: megérte. Próbálom megfogalmazni, meg körülírni, hogy én úgy érzem, hogy segített… meg hogy lehet, hogy már korábban kellett volna… meg ilyenek…  de felesleges túlbonyolítani.

Ma reggel olvasom a statisztikát. A hőségre való tekintettel (ezt én teszem hozzá) 34-en vágtunk neki az 50 kilométeres távnak, ebből 29-en értünk célba. A hőség sem tántorított. - mondhatnám kissé nagyképűen. Jut eszembe:

Meleg volt. Lassabb is voltam...

Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Már összevágni egy olyan anyagot, ami szerint a hétvégi Color Run nem egy borzalmasan pocsékra sikeredett rendezvény volt, hanem öröm és boldogság.

Azt hiszem, akadnak szövegértési problémáim, mert valamit félreértettem akkor, amikor a BSI azt a felhívást tette közzé, talán még vasárnap, hogy a korábban megszerzett négy érmet és a mellé kapott ötödiket fotózzuk le. Én ezt a képet raktam fel:

Vasárnap úgy alakult, hogy belefért a napba egy kocogás.