Talán törvényszerű befejezés volt a napnak, hogy még befutóképem sincs. Pont abban a fél percben értem célba, amikor a fotós memóriát cserélt a gépében…
Talán törvényszerű befejezés volt a napnak, hogy még befutóképem sincs. Pont abban a fél percben értem célba, amikor a fotós memóriát cserélt a gépében…
Mondanám, hogy a verseny-, túrabeszámolókat leginkább saját magamnak írom. Hogy végig gondoljam, hogy mi is volt akkor és ott. Meg egy kicsit azoknak is, akik ott voltak, meg akik lemaradtak… meg egy kicsit a szervezőknek is, hogy lássák, hogy például milyennek látszott a rendezvényük belülről. Bár, ha jól sejtem ez úgy működik, hogy a dicséret tetszik, a kritika, meg csak egy vélemény.
Igazából azzal kéne kezdeni, hogy valami érzékletes jelzősszerkezetbe foglalom arcom állapotát abban a minutában, amikor azt olvastam a teljesítménytúra útvonal leírásában, hogy "majd 61-es villamossal hűvösvölgyi végállomásig"…
„Leszokni a legkönnyebb, csak utána mindig visszaszokik az ember” – mondtam a 2011-es NATO futáson. (1:31 után)
Hát most bírom 15 hónapja…
Kinek mi jut eszébe arról, hogy éjszakai zörejek? Szörnyek a szekrényből? Na, az nem. Nekem egy filmsorozat a kilencvenes évek elejéről… az Angyalbőrben. Ez azért több ponton is kapcsolható egy éjszakai túrához, ott is sokan viselnek mindenféle katonai holmit és a legutóbbi túra neve… szóval megint sötétben futottunk.
Újrakezdek. Most ugyebár ott tartok, hogy visszarázódok a sportos életbe. Ezt sikerült akkora lendülettel kezdenem, hogy hétfőre hoztam egy kis megfázást, ami kb. az egész hetemet megkeserítette, így első futásnak maradt egy péntek esti túra.
A szombati Citytrail után, úgy érezem, hogy kellene még valami, mondjuk egy nem túl erős teljesítménytúra… vagy egy bő félmaratonnyi futás, itt a nullás és a Gubacsi-híd körül, amihez valahogy nem fűlött a fogam. Egész télen ott fogok szaladgálni…
Vannak olyan események, amik kívül esnek az általam valaha elérhetőnek minősített célokon, meg vannak olyanok, amik ugyan elérhetőek lennének, de úgy gondolom, hogy nem nekem találták ki. Soknak tartom. A távot, a szintet… az egészet. Már ahhoz, hogy élvezni tudjam. Akár azt is, hogy véget ért…
A Gellért-hegy (korábban Kelen-hegy, németül Blocksberg) Budapest I. és XI. kerületében, a Duna jobb partján álló, 235 m magas kiemelkedés. A Dunára néző meredek sziklafala és a tetejéről nyíló pesti panoráma páratlan látvány. Budapest ékkövének is szokták nevezni. (írja a wikipédia)
Először így kezdtem: "Annyian gratuláltak az első félmaratonomhoz, hogy kezdem azt hinni, hogy nem a háromezer-párszázvalahanyadik lettem, hanem meg is nyertem..." Aztán így: "Százból, ha egyszer jó, akkor nagyon jó...", meg így: "Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem úgy tűnik, hogy a jóról valahogy nehezebb írni. Morogni könnyebb..."
Még mindig idegen tollak. A teljesítménytúrákról kétféle beszámoló szokott születni. Az egyik típus inkább ajánló jellegű. Egyaránt szól a túráról is, de inkább körülmények a rendezők, a vélemény kapja a főszerepet… A másik típus, mondhatni líraiabb, az inkább a tájról szól.
Gondolkodtam a Margita 344,2 Turisztikai és Sport Egyesület mai túráján. ...és ha kicsit szárazabb az idő, akkor biztos, hogy mentem volna. Függetlenül a vasárnapi félmaratontól.
A vis maior az ért jó, mert felment a felelősség alól. Az, hogy a terepen belefutsz néhány megvadult lódarázsba (vespa cabro) pont elég a visszaforduláshoz. Pláne, ha megcsíp, és valami iszonytatóan fáj…
Lassan, de biztosan jön az ősz… azaz az az időszak, amikor nagy eséllyel nem forró gőzben szaladgál az ember, már, ha a hegyeket koptatja. Egyre több futás, és a gyaloglás, lassan újfent csak belegyaloglássá válik. Jó is ez, már, ha nem süllyedünk el a sárban, vagy de erről a vagyról majd legközelebb…
Ismét idegen tollak... mert mindig jobban esik olyan túrákról, versenyekről beszámolni, amelyen a résztvevők jól érezték magukat, mint olyanról, ahonnan keserű szájízzel távoztak. Itt, a bologon lassan hangsúlyossá válnak a teljesítménytúra beszámolók, mert egyrészt jó futni a természetben (ennek veszélyeiről egy későbbi poszt fog szólni), másrészt van, amikor az ember csak pihenésképpen, vagy rehabilitációs okokból túrázik.
Tizenegy hónappal ezelőtt, sok év kihagyása után, voltam az első teljesítménytúrán. Az a hat óra, az a majd huszonkilenc kilométer ráébresztett, hogy ez nem az a műfaj, hogy kenjük be sárral… Ezt azóta néha elfelejtem, de az első ötvenes túrára készülve sokszor eszembe jutott.
Biztos ismerős az a helyzet, amikor azt szeretnéd, hogy egy útvonal egyben legyen meg, de a technika ördöge… vagy éppen valami más közbeszól.
Februárban, a Budai piros túrán ráéreztem. Már arra, hogy ebből kell a zöld, a kék, meg a sárga is. Mondjuk a zöld májusban kimaradt, de a kék… annak most jött el az ideje.
Kezdő túrázóként nem tudom, hogy mekkora a respektje a Budapest kupának. nem tudom, hogy a korábbi években (hiszen most kerül hetedszer megrendezésre) hány túrából állt a sorozat. Az viszont biztos, hogy az idei 71 túrából 11-et „Együtt a Magyar Családokért néven a „Mindenre van megoldás” Családsegítő Karitatív egyesület rendez.
Tulajdonképpen, mintha két túrán lettem volna. Volt egy jó tizenöt kilométer kisebb bosszúságokkal, de olyannak mindig kell lenni. Nem is baj. Meg volt a végén az az öt… amivel megint nem lett volna szerintem semmi gond, ha nem éjszakai a túra.
Csak ideért. Félmosoly. …vagy inkább félvicsor. Mert járt, de így… valahogy nem az igazi.
És persze ezt is úgy sikerült postára adni, hogy állítólag (lásd FB) már másfélhete postán volt.
Lássuk be az igazmondás, nem erőssége a cégnek. De ez már az eredeti posztban is ott van.
Hogy lesznek-e tanulságok? Nem tudom. Ha lesz, akkor valami olyasmi, hogy én mit csinálnék jövőre másképp… mert az ötlet jó.
Ha hazafelé a HÉV-en mondtam volna olyat, hogy ide többé soha, akkor az leginkább magamnak volt köszönhető. Sok olyan apró hiba gyilkolta a kedvem, amiért vagy én, vagy az időjárás, vagy kettőnk közös megfeszített munkája volt a felelős…
Néha nem árt az önirónia...
Pár évvel ezelőtt valaki azzal - az akkor általam kétes értékűnek gondolt - szlogennel invitált a Tatai Minimaratonra, hogy az azért jó verseny, mert egyszerű, mint a faék. Mondjuk nekem a faékről nem a dicséret jutott az eszembe. Nem volt igazam. De akkor még nem tudtam...
Rájöttem, hogy baromi nehéz. Megtalálni, megtartani. Már az arany középutat. Ha a címben szereplő pacinál maradunk az a háta, amin ülni szokás. Különben marad az álldogálás az egyik, vagy a heverés a másik oldalán. [az elejével és a hátuljával, most nem kívánok foglalkozni]