Most egy kicsit még más szemszögből mesélnék a Vivicittáról. Új élménnyel gazdagodtam.

Na jó, mégis befejeztem a VIII. Imre-Lőrinc versenyről a beszámolót. Pedig nagyon nem volt kedvem, de ugye nyakunkon a Vivicittá, és utána már nem lenne az igazi…

Nem véletlenül az olimpia jelmondatának első szava a Citius, azaz gyorsabban jut eszembe az múlt hétvégi II. Óbudai Futófesztiválról, pedig…

Vannak ugye olyan számok, mondhatni sarokkövek, amiket poszttal szoktam jelezni. Ilyen szám például az ötszáz. Halkan jegyzem meg, hogy ez két éve, majdnem az éves futómennyiségem volt…

"Egyébként, ha valaki fut, hogy eddze magát, azt még megértem. De ha azért száguld, mint a bolond, hogy egytized másodperccel hamarabb érjen valahová, mint más, hát ez tiszta őrültség."

Erich Kästner: Május 35. (1932.)

Mert hiányzik. Azt hiszem ennyi volt, vagy csak lett volna a válaszom arra a kérdésre, hogy mi a bánatos lótüdért kell nekem ebben a márciusi hűs időben esetleg nyakig a dagonyában futásszerű mozgást imitálnom.

Persze most kezdhetném azzal, hogy az elmúlt két hétben azért nem írtam egy sort sem, mert nem akartam senkit bosszantani a parámmal, hogy az eddigi legrosszabb eredményű Imre-Lőrinc előtt állok.

Ilyen lenne, mint ez a kilencedik, egy ideális hét. Legalább három futással, egy görkorival. Az utóbbiból kettővel még jobb lenne. Amire azt mondanám, hogy a legideálisabb, de olyan, hogy legideálisabb nincs. Valami vagy tökéletes, vagy nem, oszt jó napot.

Barátkozom a villanypásztorral. Igen ezután is így fogom hívni, mert utálom a hárombetűs szavakat. Az meg, hogy GPS, HRM, óra, nálam halmozottan hátrányos helyzetet jelent. Tehát marad a villanypásztor.

Nekem eddig fix, politikamentes programom volt március 15-re. Mentem Pestszentimére futni. Ez lett a tavaszi kabalám. Erre most semmi hír arról, hogy lesz-e VIII. Imre-Lőrinc… Hát írtam egy levelet. Hátha…

Most volt az a pont, hogy kénytelen voltam egy új órát beszerezni, mindenféle hárombetűs applikációval, mint HRM, meg GPS. Igen kénytelen! Most egy villanypásztorral járok futni.

Most egy kicsit másról lesz szó, mint az edzéseimről. Azok az idén szóra sem érdemesek. Legalábbis eddig…

Ez az év nem jól indult. Mint említettem azt az ótvar Rittbergert megint megpróbáltam leszúrni, és szerintem most sem döglött meg. Ezek a Rittbergerék már csak ilyenek.

Időzavar. Ennyi. Már, ha egy szóval akarnám leírni az elmúlt négy hetet. Ha bővebben, akkor olyanokat sorolnék fel, hogy 145 kilométer, legalább öt elmaradt blogbejegyzés, mert futni még csak-csak volt időm, de írni... se idő, se késztetés. Meg egy fájós térd.

Több mint két hete egy métert sem futottam. Hát nem így terveztem a decembert.

Tulajdonképpen bő három hete szkanderozunk. Én és a takonykór. Amikor úgy tűnik, ő az erősebb akkor hajnali egy és három között ugató köhögésre ébredek, amikor én, akkor végigalszom ugyan az éjszakát, de reggel…

Amikor az EdzésOnlineon azt írtam a téli futásról, hogy pihenős szaladgálás lészen a program, akkor Amatőr [ez nem a minősítés, hanem a beceneve] azt találta mondani, hogy „Az oximoron természetétől fogva frappáns dolog, de most nem tetszik…”

Még a Balatonon kaptam a kérdést, hogy megyek-e a Kistarcsai terepre? Mondtam, hogy kizárt, én az idén már versenyre nem megyek… 

Kellett hozzá három nap, hogy nyugodt szívvel azt mondjam, hogy jó ez így! Igen, a kilencedik félmaratonomról, a hétvégi siófoki 9. Balaton maratonról van szó.