Ugyanaz, és mégis más. A budai sávtúrákban az a jó, hogy nem kell gondolkodni. Ha az ember egy kicsit is megismeri a Budai hegyeket, akkor ezek az útvonalak elvileg meglepetésmentes menetek. Lennének, de ugye az időjárás...

Tavaly még kimondottan az a kérdés foglalkoztatott, hogy mennyire fogja unni az olvasó (már akik ezt a blogot abban a szerencsében részesítik, hogy olvassák a posztokat), ha évről évre ugyanazokról a versenyekről, túrákról olvashat. Mert valahogy úgy vagyok ezekkel, hogy szeretek oda visszamenni, ahol jól éreztem magam.

Na igen, de mi is az a Merzse? És hol van?

Sokszor, aki a szomszédjában, a kerületben él, ő sem tudja… úgyhogy kezdjük a Merzsével.

Kezdeném egy bocsánatkéréssel. Mert ugyan a blog írás egy szubjektív műfaj (ez mindenképp az), de arra nincs mentség, ha az ember gyereke, jelen esetben én – nincs rá jobb szó – köcsög. …és én most az voltam. Lényegtelen, hogy igazam volt, van, vagy nincs. Akkor sem módszer, hogy beszólok a rendezőknek, mert úgy érzem. Szóval: Elnézést kérek!

Azt gondolná az ember, hogy a kisebb-nagyobb boka és térdsérülések inkább jellemzőek a terepen, azaz az úttalan utakon futkosásra, mint a városi, azaz az aszfaltos környezetre. Holott…

A PRICE angol mozaikszó jelentése: védelem (Protection), pihentetés, nyugalom (Rest), jegelés és hűtés (Ice), kompresszió (Compression) és a sérült végtag megemelése (Elevation).

Ingyen verseny. Történt ugyanis, hogy tavaly a BSI félmaratonmánia versenysorozatában, az ötvenhez közeledő korosztály (Senior 2) kategóriájában harmadik lettem, ezzel nyertem egy szabadkártyát egy, az első félévben tartott BSI versenyre. Ez lett a 24. K&H mozdulj! verseny félmaratoni távja.

Ez az év nekem az együtt futásról, a váltófutásokról szól. Úgy tűnik. Nemrég zajlott le az UltraBalaton, ahol 3 fős váltóban futottunk, tavasszal is volt terepen és aszfalton is együtt futás.

Sok év túrakihagyás után 2014. február elsején elindultam a Budai Piros teljesítménytúrán. Akkor tudtam meg, hogy aki teljesíti a négy sávtúrát (kék, sárga, piros, zöld), az kap plusz egy jelvényt, tekinthetjük, amolyan kvázi kupának. Időkorlát nincs. Augusztusban begyűjtöttem a kéket, aztán…

Sokszor olvashatunk arról, hogy milyen egy futóverseny a futók szemszögéből. Ráadásul vannak igazán különleges események, mint például az Ultrabalaton. 220 kilométer egyvégtében, még akkor sem kis feladat, ha váltóban indul az ember gyereke (minap írt erről Erika). ...és bizony vannak a csapatoknak olyan tagjai, akik még érmet sem kapnak, mégis sokat tesznek a sikerért. Kerékpáros kísérőként, vagy éppen sofőrként. Peti, aki nem mellesleg futó, most (is) kvázi egy helyben ülve tett meg mindent egy háromfős váltó sikeréért. Hagyom is szóhoz jutni:

Vannak ezek a „kör” útvonalak. Ezek a kvázi bármikor teljesíthető futó, túra útvonalak, ahol persze leginkább önmagunkkal versenyzünk, de azért jó tudni, hogy éppen kik és milyen idővel a leggyorsabbak. Nemrég szó volt itt a blogon kettőről is. A Vérkörről írt Erika, én meg a Budai Térképkörről.

Mindenhol nem lehetünk ott, épp ezért jönnek jól az „idegen tollakból” származó beszámolók, amiket a továbbiakban is vár a blog. Most az a szerencsés helyzet áll fenn, hogy az anyaegyesületem, a Pénzügyőr SE egyik amatőr futója, elküldött egy beszámolót a 22. Női Futógála 10 kilométeres távjáról, ami az idén ugyanarra a hétvégére esett, mint az Ultrabalaton. Igen én azon sem voltam… de az már egy másik poszt, inkább nézzük Orsi beszámolóját.

A poszt írója ne legyen elfogult. Pont. Ja nem, sokkal inkább kérdőjel a szerencsés írásjel a végén, mert ugyan sok túrát szeretek, de most az egyik szívem csücske túráról lesz szó… Hát, hogy a fenébe ne lennék elfogult.

Tavaly - 2016-ban – egy sérülés miatt az Élet úgy hozta, hogy hármasban indultunk neki az UB-nak, a négyes csapat helyett. Nem sokat gondolkodtunk. Belevágtunk és hárman lányok megcsináltuk, bár sajnos a versenyszabályzat furcsasága miatt 4-es csapatok között kerültünk értékelésre… Már a célban tudtuk, hogy, ezt meg kell ismételnünk. „legálisan” háromfősként benevezve.

Mint az előző bejegyzésben is említettem (mondom azoknak, akik nem rég óta követik a blogot) nem igazán preferálom a sötét erdőben bóklászást, de ez ugye ízlés kérdése. Viszont ahogy hosszabbodnak a nappalok, úgy hosszabbodnak a túrák is. De néha kell pihenni, kell valami rövidebb is.

Van egy túra, aminek ugyan kacérkodom a teljes távjával, de valahogy az istennek se bírom magam rávenni. Nem, nem a távval van baj, az nem vészes, hanem az éjszakai indulással… Azzal, hogy az utolsó vonattal, busszal elmenjek Esztergomig, és nekiinduljak az éjszakának. Kéne valami motiváció…

Most, Törökbálinton, egy terepfutó verseny végén, a saját korosztályomban (50+) én álltam a dobogó legmagasabb fokán. Mondták, hogy az aranyat nem kell magyarázni. Örülni kell neki. Ez igaz, de azért nézzünk kicsit mögé, hátha valakinek érdekes...

82 kilométer nem kevés. Ezt tudtam. Az, hogy az áprilisi hóesés után esetleg, és netalántán tréfás lehet, azt sejtettem. De, amivel nem számoltam, hogy a 38 jelzésváltás lesz a legnagyobb ellenfél…

Zöld erdőben jártam. Kék ibolyát láttam… Azt hiszem ez autentikus indítása egy Húsvét hétfői túrának. Mert ugye ízlések és pofonok. Van, aki locsolni megy, van, aki túrázni…

Beállsz a rajtzónába. Egyre nagyobb a tömeg… és szép lassan bekebelez a körülötted állókból áradó rajt előtti feszültség. Aztán amikor végre futhatsz, az olyan felszabadító érzés… és ötszáz méterrel arrébb figyelmeztetned kell magad, hogy már megint elfutod… és tényleg.

Tavaly a célba érés utáni fáradtság és kimerültség ellenére is tudtam, hogy ide vissza kell jönni. Ezen az úton végig kell mennem újból. ...és újból. Olyannyira egyértelmű volt a visszatérés, hogy az egyéni, a nem szervezett formában történő teljesítést tervezgettük futótársaimmal…

Hagyományosan - mondta Csipi a gulyása felett, Nagykovácsiban - ez az a táv, ahol több a teljesítő, mint az induló. - Mind a ketten hetvenöt kilométernél jártunk, csak míg ő ment tovább a százon, addig én ide indultam.

Ülök a vonaton Zebegény felé, és ha nem beszélgetnék ismerősökkel, akkor talán azon járna az eszem, hogy kellett hozzá majd három év, hogy egyre sűrűbben kimozduljak a közlekedési komfortzónámból. Hogy beleférjen a napomba "kényelmesen" a negyvenes túra, meg az utazás.

Még nevettem is pénteken a saját kétértelmű szójátékomon, amikor azt mondtam, hogy „Klotildligetről akkor megyek tovább, ha jól esik”. Mind a két értelemben igazam lett.

Ülök a földön az előszobában. Hátam a falnak döntöm. Kicsit szédülök. Érzem, ahogy az első vércsepp eléri a szemöldököm… bő két óra múlva futni kéne, de most még szédülök. ...valahogy így kezdődött.