Ülök a vonaton Zebegény felé, és ha nem beszélgetnék ismerősökkel, akkor talán azon járna az eszem, hogy kellett hozzá majd három év, hogy egyre sűrűbben kimozduljak a közlekedési komfortzónámból. Hogy beleférjen a napomba "kényelmesen" a negyvenes túra, meg az utazás.

Még nevettem is pénteken a saját kétértelmű szójátékomon, amikor azt mondtam, hogy „Klotildligetről akkor megyek tovább, ha jól esik”. Mind a két értelemben igazam lett.

Többek között azért is jó, hogy vége a télnek, mert én az enyhébb időben szívesebben vállalkozom negyven kilométer feletti túrákra. Mondom ezt úgy, mintha nem tavaly lett volna az első év, hogy az ilyen távú túrákat elkezdtem bevállalni.

Meghasonlott poszt lesz ez… Kiszabadultam a Budaiból. Na, nem messze, a Visegrádi-hegységbe és a Pilisbe. Olyan útvonalra, ahol emlékeim szerint kamaszkorom óta nem jártam. Mondanám, hogy élveztem minden percét, még azt is amikor benéztem az útvonalat… Van ilyen. Hibáztam. De arra (bármennyire is…

A Budai trapp után úgy gondoltam, hogy ezen a télen már nem nagyon lesz szükségem a csúszásgátlóra, végül is a Budaiban már inkább a sár volt a jellemző. Aztán másnap a János-hegy alatt a zöld kereszten villámgyorsan felvettem.

Igaz, nem olyan rég óta járok kocogni teljesítménytúrákra, hogy mérvadó emlékeim legyenek, de nekem eddig ez leghidegebb, legjegesebb telem.  És mint írtam már, hidegben inkább, a húsz kilométer körüli körtúrákat preferálom… De ahogy érződik a közeledő tavasz (lám a gólyák is elindultak hazafelé)…

A Rétesező a Normafánál, mindig jó kiinduló pont egy túrához, mert könnyen megközelíthető tömegközlekedéssel és autóval egyaránt, és a végén ott a rétes. Mondjuk az utóbbi mintha kissé összement volna, de ennek ellenére finom.

Egy túra, legyen bármilyen könnyű is az útvonala, bármikor extrémmé tud válni, ha az időjárásfelelős úgy akarja. Ráadásul az, hogy kinek mi az extrém, az annyira szubjektív…

Télen, mint az a korábbi posztokból is látszik, nem igazán hajszolom a távolságot. Megelégszem a rövidebb, tizenöt-húsz kilométeres távolságokkal. Jöhet hó, jég, köd… ezeken a távolságokon még egy kisebb eltévedés, vagy jobban mondva útvonaltévesztés is belefér. Nincs nagy kockázat.

Rég volt eltévedős poszt. Bár azt szoktam mondani, hogy egy teljesítménytúrába simán belefér, hogy néha benézzük az útvonal tíz százalékát… De ha, hogy egy tizennégy kilométeres, lényegében faék egyszerűségű útból, az ember majd tizennyolc kilométert csinál, az már művészet. Főleg, ha nem tudja…

A téli túráknál az egyik sarkalatos pont a számomra a megközelítés. Hogyan jutok oda, hogyan megyek haza anélkül, hogy a különösebb esélyt adnék a megfázásnak. Fussak, vagy túrázzak? Az utóbbi kérdést úgy is fogalmazhatnám, hogy mit vegyek fel, mit vigyek magammal.

Nem tudom, hogy 2017 első hétvégéje lesz-e olyan legendás, mint a harminc évvel korábbi hóesés, de számomra egy darabig emlékezetes marad, mint az eddigi leghidegebb túrám.

Lassan zárjuk, zárom az évet. Például teljesítménytúráról ez lesz az idei utolsó bejegyzés, de ha minden igaz, akkor az utolsó futóversenyes poszt majd januárban fog kikerülni.  Szóval, akkor nézzük az idei negyvenedik teljesítménytúrát.

2017-től így pontozok. Nem mondom, hogy sokszor, de néha azért megkapom a kérdést, hogy milyen szempontok alapján értékelek egy-egy túrát. Ez teljesen szubjektív. De elmesélem, és ha valaki nem ért egyet a benne foglaltakkal, az próbáljon meggyőzni, hogy másképp jobb lenne. Nem lehetetlen. Akkor…

Mint említettem a múltkor a Budai sávtúrákat azért is szeretem, mert nem kell sokat gondolkodni, egyszerűen csak követni kell a színt. Meg aztán pont az ilyen egyszerű túrák segítenek megismerni, memorizálni, a tájegység főútvonalait.

Mert mivel is kezdené mással az ember a decembert, mint azzal, hogy várja a Mikulást. És - szerintem - sokkal jobb a várakozást egy túrával elütni, mint a szobában ücsörögni. A Szigethalmiak Mikulásváró túrája, meg igazán jó buli kicsiknek és nagyoknak egyaránt a maga 5/10/20 kilométeres távjával.…

Két évvel ezelőtt belekezdtem a Budai „sávtúrákba” és még mindig nem értem a végére. Meg van a piros, a kék, a sárga, már csak a zöld hiányzik, és úgy tűnik, hogy még egy darabig hiányozni is fog. Viszont ez az ősz úgy alakult, hogy ismételek.

A múlt héten már mindenki azt hitte, hogy itt a tél, holott csak bekopogott. Kicsit sajnálom is, hogy az a hétvége volt az, amikor néhány (na jó, száznegyvenkilenc) hét után engedélyeztem magamnak egy kis pihenőt. Konkrétan hat napot.

Na jó, nem csinálok úgy, mint aki meglepődik azon, hogy ősz van, elvégre novembert írunk, de azért én jobban szeretem a napos, mosolygós őszt a reggeli enyhe fagyokkal, mint ezt a párás, ködös izét, ami már a piroson is mutogatta magát a múlt héten.

Tavaly még fel se értünk Dobogókőre - a 35 km-es táv céljába - már tudtam, hogy jövőre (azaz az idén) jönni kell. Hosszabbra…

Nem egész tizennégy óra kellett ahhoz, hogy eldöntsem: ezt egyszer még le fogom futni. Most még csak az volt a cél, hogy (majdnem azt írtam, hogy kényelmesen, de ez túlzás lenne… szóval, hogy) túlerőltetés nélkül célba érjek tizenöt óra alatt ezen a majd nyolcvannyolc kilométeren.

Egy egész napos eső után az ember úgy indul túrázni, hogy felkészül sok mindenre. Leginkább arra, hogy nyakig sáros lesz. Talán ezért és nem a meteoba vetett hit miatt indultam Normafához múlt szombaton rövidnadrágban.

Az ősz beköszöntével - szerencsére - egymást érik a futós, túrázós események. Időnként azon gondolkodik az ember, hogy „melyik ujját harapja meg”, mert egyszerre két, vagy több helyen nem lehet.

Azt hiszem a budaörsi Herman Ottó iskolában jó tanárnak lenni, és ahol jó tanárnak lenni, ott valószínűleg diáknak lenni is jó. – így kezdtem a tavalyi bejegyzést, és az idén sem tudnám jobban.

A szeptemberi hőség kicsit átterveztette velem ezt a hétvégét. Nem mintha olyan veszélyes lett volna, de óvatos duhaj volnék. Mivel vasárnapra ott volt a kánikulás félmaratoni aszfaltkoptatás, mint fix pont, így kénytelen voltam a szombati túrát hozzá igazítani. Pedig a tavalyi beszámolót azzal…