A poszt írója ne legyen elfogult. Pont. Ja nem, sokkal inkább kérdőjel a szerencsés írásjel a végén, mert ugyan sok túrát szeretek, de most az egyik szívem csücske túráról lesz szó… Hát, hogy a fenébe ne lennék elfogult.

Ülök a vonaton Zebegény felé, és ha nem beszélgetnék ismerősökkel, akkor talán azon járna az eszem, hogy kellett hozzá majd három év, hogy egyre sűrűbben kimozduljak a közlekedési komfortzónámból. Hogy beleférjen a napomba "kényelmesen" a negyvenes túra, meg az utazás.

Többek között azért is jó, hogy vége a télnek, mert én az enyhébb időben szívesebben vállalkozom negyven kilométer feletti túrákra. Mondom ezt úgy, mintha nem tavaly lett volna az első év, hogy az ilyen távú túrákat elkezdtem bevállalni.

Meghasonlott poszt lesz ez… Kiszabadultam a Budaiból. Na, nem messze, a Visegrádi-hegységbe és a Pilisbe. Olyan útvonalra, ahol emlékeim szerint kamaszkorom óta nem jártam. Mondanám, hogy élveztem minden percét, még azt is amikor benéztem az útvonalat… Van ilyen. Hibáztam. De arra (bármennyire is…

A Budai trapp után úgy gondoltam, hogy ezen a télen már nem nagyon lesz szükségem a csúszásgátlóra, végül is a Budaiban már inkább a sár volt a jellemző. Aztán másnap a János-hegy alatt a zöld kereszten villámgyorsan felvettem.

Igaz, nem olyan rég óta járok kocogni teljesítménytúrákra, hogy mérvadó emlékeim legyenek, de nekem eddig ez leghidegebb, legjegesebb telem.  És mint írtam már, hidegben inkább, a húsz kilométer körüli körtúrákat preferálom… De ahogy érződik a közeledő tavasz (lám a gólyák is elindultak hazafelé)…

A Rétesező a Normafánál, mindig jó kiinduló pont egy túrához, mert könnyen megközelíthető tömegközlekedéssel és autóval egyaránt, és a végén ott a rétes. Mondjuk az utóbbi mintha kissé összement volna, de ennek ellenére finom.

Egy túra, legyen bármilyen könnyű is az útvonala, bármikor extrémmé tud válni, ha az időjárásfelelős úgy akarja. Ráadásul az, hogy kinek mi az extrém, az annyira szubjektív…

A téli túráknál az egyik sarkalatos pont a számomra a megközelítés. Hogyan jutok oda, hogyan megyek haza anélkül, hogy a különösebb esélyt adnék a megfázásnak. Fussak, vagy túrázzak? Az utóbbi kérdést úgy is fogalmazhatnám, hogy mit vegyek fel, mit vigyek magammal.

Nem tudom, hogy 2017 első hétvégéje lesz-e olyan legendás, mint a harminc évvel korábbi hóesés, de számomra egy darabig emlékezetes marad, mint az eddigi leghidegebb túrám.

Most, hogy megvolt a 2016-os év utolsó beszámolója, lehet amolyan összegzést csinálni. De a mérföldkő, számomra, mégis az volt, hogy először csúsztam bele az 50+ kategóriába... szokni kell.

Ez a blog már elég rég óta úgymond eseményekről szól. Futóversenyekről, teljesítménytúrákról. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek a fejemben, vagy a lábamban (nézőpont kérdése) más útvonalak, amiket edzésként, vagy csak a magam örömére ne járnék.

Mert mivel is kezdené mással az ember a decembert, mint azzal, hogy várja a Mikulást. És - szerintem - sokkal jobb a várakozást egy túrával elütni, mint a szobában ücsörögni. A Szigethalmiak Mikulásváró túrája, meg igazán jó buli kicsiknek és nagyoknak egyaránt a maga 5/10/20 kilométeres távjával.…

Két évvel ezelőtt belekezdtem a Budai „sávtúrákba” és még mindig nem értem a végére. Meg van a piros, a kék, a sárga, már csak a zöld hiányzik, és úgy tűnik, hogy még egy darabig hiányozni is fog. Viszont ez az ősz úgy alakult, hogy ismételek.

A múlt héten már mindenki azt hitte, hogy itt a tél, holott csak bekopogott. Kicsit sajnálom is, hogy az a hétvége volt az, amikor néhány (na jó, száznegyvenkilenc) hét után engedélyeztem magamnak egy kis pihenőt. Konkrétan hat napot.

Na jó, nem csinálok úgy, mint aki meglepődik azon, hogy ősz van, elvégre novembert írunk, de azért én jobban szeretem a napos, mosolygós őszt a reggeli enyhe fagyokkal, mint ezt a párás, ködös izét, ami már a piroson is mutogatta magát a múlt héten.

Nem egész tizennégy óra kellett ahhoz, hogy eldöntsem: ezt egyszer még le fogom futni. Most még csak az volt a cél, hogy (majdnem azt írtam, hogy kényelmesen, de ez túlzás lenne… szóval, hogy) túlerőltetés nélkül célba érjek tizenöt óra alatt ezen a majd nyolcvannyolc kilométeren.

Egy egész napos eső után az ember úgy indul túrázni, hogy felkészül sok mindenre. Leginkább arra, hogy nyakig sáros lesz. Talán ezért és nem a meteoba vetett hit miatt indultam Normafához múlt szombaton rövidnadrágban.

Keresem a szavakat. Valamiről, ami rossz sokkal könnyebb írni, mint valamiről, ami jó. Márpedig az az érzésem, hogy az év egyik legjobb túráján volt szerencsém megtenni olyan hetvennégy kilométert, alig tizenkét óra alatt.

Az ősz beköszöntével - szerencsére - egymást érik a futós, túrázós események. Időnként azon gondolkodik az ember, hogy „melyik ujját harapja meg”, mert egyszerre két, vagy több helyen nem lehet.

Azt hiszem a budaörsi Herman Ottó iskolában jó tanárnak lenni, és ahol jó tanárnak lenni, ott valószínűleg diáknak lenni is jó. – így kezdtem a tavalyi bejegyzést, és az idén sem tudnám jobban.

A szeptemberi hőség kicsit átterveztette velem ezt a hétvégét. Nem mintha olyan veszélyes lett volna, de óvatos duhaj volnék. Mivel vasárnapra ott volt a kánikulás félmaratoni aszfaltkoptatás, mint fix pont, így kénytelen voltam a szombati túrát hozzá igazítani. Pedig a tavalyi beszámolót azzal…

Előre szólok, hogy ezt a túrát nem fogom pontozni. Nem azért, mert nem lehetne, hanem, mert ez egy kicsit másról szólt, arról hogy negyedszázados lett a Teljesítménytúrázók Társasága. Az útvonal is ennek tükrében született.

Bár a szándék megvan bennem, hogy ne ugyanazokat a túrákat járjam végig évről évre, be kell vallanom, hogy a kényelem (leginkább az utazás területén), meg a szép emlékek nagyon sok esetben visszahúznak a Budaiba. Érdekes szó ez a visszahúz, de nem úgy értem… na mindegy.

Szeretek lelkesedni. Azt hiszem, hogy a blog rendszeres olvasói, most ráncolják a homlokukat, hiszen általában a negatívumokat, a szerintem javítani valókat emelem ki, de attól én még szeretek lelkesedni. Csak nehezen hevülök. Meg aztán, nyugodtan vallja be mindenki magának, hogy a negatív kritika…