Kirándulás a másik oldalra. Annyiszor írtam már résztvevői szemszögből túrákról, hogy épp itt volt az ideje annak, hogy – ha csak érintőlegesen is – de belekóstoljak a másik oldal feladatába. Bejárni voltam, és nyugodtan mondhatom, hogy ha valaki 29-én a Pilisben túrázna vagy futna egy jót… tudok egy programot.

Vannak helyek (túrák, versenyek), ahol az ember úgy érzi, hogy valami miatt nem úgy sikerült, ahogy annak kellett volna, és ilyenkor jön a visszavágó… meg a visszavágó visszavágója is… na jó, nem folytatom. Szerintem mindenki érti, mire gondolok.

Mondják, a "szív útjai kifürkészhetetlenek" [bár azok eredetileg isten útjai, de ez most mellékes]. Hát én azért megpróbáltam kifürkészni azt a kettőt, amelyik a Széher útról indul neki a Nagy-Hárs-hegynek. Úgy hívják Út az egészséghez tanösvény.

Edzésnek – szerintem - ideális harmincas. Valami ilyesmit mondtam róla tavaly is, azzal a szándékkal, hogy egy-egy ráérő hétvégén… de valahogy kimaradt. Mindegy is, mert lassan, de biztosan kezdenek duplázódni a túrabeszámolók. Az amolyan ugyanaz másodszor, ahol a változást hol az eltelt idő, hol a szervezők biztosítják.

Nyár. Éjszakai futások, túrák. De ezt már mondtam. Viszont az elmúlt hétvégére az pontosabb meghatározás lenne, hogy a szürkületi zónában jártam. Bár lesz benne eltévedés is, ez egy jól futható túra, ahol a pontok 8 km/h körüli sebességgel nyitnak. (Ezt a jövőben szintén értékelési szempontnak veszem…)

Dög a meleg. Bár Bitliszbá azt mondta, hogy a melegben futásra csak egyféleképpen lehet felkészülni…. melegben futással. Azért a többségnél a megfővés [így kell ezt mondani?] erősen rontja az edzés élvezeti értékét. Az ember ilyenkor valami hűvösségre vágyik… [Örkény után szabadon]

Megint csak vissza kell térnem arra régi mániámra, hogy az nem baj, hanem jó, hogy különbözőek vagyunk és így különböző távokon, terepeken, rendezvényeken érezzük jól magunkat. Van, akinek a magányos hosszú futások jönnek be; vannak akiknek a buliváltók, meg a nagy tömeg; van, aki sprintelni szeret… Mivel manapság (szerencsére) elég sok rendezvény van, így mindenki megtalálhatja a kedvére valót. De persze jogában áll máshol is kísérletezni.

Van az úgy, hogy az ember a rajtban dönti el, hogy milyen távot választ. Nézi az időnek a járását és úgy dönt, hogy kevesebb is elég lesz. Normális. De az, hogy a rajtban dönti el, hogy tulajdonképpen a hosszabb is belefér az idejébe, az nekem elég beteg döntésnek tűnik…. Főleg, ha a két táv közötti a különbség huszonöt kilométer. Még akkor is, ha én most pont így csináltam.

Az egyik legnehezebb dolog hatásos címet adni egy posznak. Nem mondom a tavalyi Csak az éremért például pont passzolt. Azt lehetett volna ismételni. Vagy tekintettel (a nyáron egyébként előforduló) kánikulára és a szponzorra, lehetett volna az is a címe ennek a posztnak, hogy Kánikula és Hőség a ligetben. Van olyan jó, mint a "félelem és reszketés…". De eszembe jutott a Hogyan éltem túl a futást a katlanban és még néhány hasonló, de a végén maradt ez, a Szuper nyúl.

Az úgy kezdődött, hogy egy másik program miatt délután már eleve nem érek rá, meg másnap ott a K&H félmaraton a beígért hőségben, így inkább szombat délelőtt csak pihegek… esetleg bevásárolok, hogy aztán reggel mégis ott tébláboljunk a Normafánál, mert egy rövidtáv azért csak kéne a Turulból…

Furcsa dolog ez a csúcsfutás. Harmadszor mentem vissza az elmúlt hétvégén, hogy legyőzzem a mumust, azaz visszavágjak a hegynek. Tulajdonképpen rosszul láttam. Nem, a heggyel kellett megküzdenem, hanem magammal. De megígértem magamnak.

Jó pár évvel ezelőtt volt a tv-ben egy vetélkedő műsor, az volt a címe: A leggyengébb láncszem. Részeltekre nem emlékszem, csak arra, hogy az éppen aktuális körben kieső játékosnak a műsorvezető iszonyat kemény hangon azt mondta: Most Ön volt a leggyengébb láncszem, a játék magának itt véget ért. Viszlát! ...borzasztóan dühített a hangja. Emberileg nem tudtam elfogadni azt a stílust.

Azon gondolkodom, hogy hogy dolgozzam fel azt, hogy nekem ez, a „tulajdonképpen csalódást kellene okoznia Ultrabalaton” egy pozitív emlékként égett az agyamba. Hogy lehet az, hogy egy a számokat tekintve bukást győzelemként él meg az ember, különösen, ha olyan izé… szóval kekeckedő, mint én.

Mielőtt egy túrára indulok, olvasok. Leginkább a korábbi túrabeszámolókat. Mert vannak jelek… az például határozottan gyanús jel, ha egy túráról az utóbbi öt évben nem születik vélemény. Azt kerülik… De dőreség-e, azt gondolni, hogy ami öt éve rossz volt, az azóta nem javult. Ugye hogy nem? De!

Budapest környékén, a Szépjuhásznétól indulva, vagy egy cirka ötven kilométeres útvonal, egy kör, aminek szokatlan a jelzése. Valami bajusz… Alkalmas rá, hogy az év bármelyik szakában nekivágjon az ember, de a hozzá tartozó teljesítménytúra ilyenkor van májusban.

A korrektség jegyében segítséget kérnék.

Tavaly úgy jöttünk el, hogy az idén visszavágó. Aztán valahogy másképpen alakult az egész, mert a 25. kilométertől a maradékot nagyjából lefutottam. Van ez így.

Azt hiszem, négyes fóbiám van. Kezdődött ez azzal, hogy ugye útálok negyedik lenni. Akkor már inkább utolsó. Tavaly például korosztályos negyedik lettem a XX. Mozdulj Soroksár terepfutáson.

Vivicittá. Megint eltelt egy év. Az ember azt gondolná, hogy a sokadik félmaratonról nem lehet mit írni. Futottunk, beértünk, oszt kész. Lenyomtam rutinból. Meg még hasonlókat szokás mondani ilyenkor, ami valahol talán igaz, de mondhat olyat a magamfajta hobbifutó, hogy rutinból?

Igazuk volt azoknak, akik azt mondták, ide el kell jönni. Legalább egyszer. Meg abban is igazuk volt, hogy a végére távtól függetlenül egy-két dolgot átértékel az ember. Valószínűleg abban is igazuk volt, hogy tíz emberből kilenc visszavágyik, sőt visszatér… de félreértelmezve a Vad Fruttik slágerét, most nyugodtan írhatom, hogy lehetek én is az az egy….

Az biztos, hogy már tavaly is sejtettem, amikor beértem Solymárra, hogy majd a 2015-ös év húsvétja sem telhet el túrázás nélkül. És még csak nem is a hol volt a bizonytalan, hanem a mennyi… Aztán jött a Rákoscsaba terepfutás, és bevallom a túra is veszélybe került.

Állítólag a posztjaimnak szinte védjegye a morgás, az elégedetlenség... már magammal, meg az eredményekkel. Szerintem csak önelemzek, de belátom kívülről másképp nézhet ki. A rákoscsabai futás után, bevallom elégedetlen voltam, aztán elemeztem... és most vigyorgok. De mindennek kezdődnie kell valahol...

Tulajdonképpen a március utolsó hétvégéjére jutott túrára akár mondhatnám azt is, hogy felkészülés volt a Magas-Bakony 50-re. Több szempontból is. Pedig ugye van addig vagy öt hónap hátra, de az volt számomra a 2014-es év legjobb túrája.

Fővárosi lévén a kényelem ismét a Budai-hegyekbe vitt túrázni március harmadik hétvégéjén. Kimondottan futási céllal. Elsőre itiner nélkül kellett legyőzni a Széll Kálmánról elnevezett Moszkva teret, no az nem volt egyszerű, de lényegében egész gyorsan felértem a Szépjuhásznéhoz.