Reggel a sötétben baktatok fel a Gellért-hegyre a Sziklatemplomhoz. Nevezés, csomagleadás, és rajt… jönnek az ismerősök, félig viccesen, félig komolyan azt mondom, hogy a cél az eggyel korábbi komp. Ez is egy olyan dolog, amiről inkább hallgatni kellet volna, mert kimondva ijesztő volt.

A Budapesti Fogaskerekű vasút, azaz a fogas a Városmajortól közlekedik a Széchenyi-hegyig. A pályahossza 3733 méter 315 méter szintemelkedéssel. A menetideje 14 perc. Nem olyan sok ez, mondhatná az ember… pedig de.

Én még csőtörésnek nem örültem ennyire. Elnézést a lakóktól, meg mindenkitől, akit a ez hátrányosan érintett, de az ő bajuk nekem most jól jött…

A nem túl jól sikerült Budapest félmaraton után eleve világvége hangulatom volt. El ment a kedvem, na nem a futástól, csak a futóversenyektől. És, ha már úgy is beígérték a világvégét szeptember 23-ra, akkor miért ne menjek versenyre. Soroksárra. Egyesek szerint az is valahol a világvégén van.

Ezen a hétvégén kicsit bajban voltam, mert két olyan túra is akad szombaton, amire szívesen mentem volna. Az egyik, a köztudottan szívem csücske Bakancskalad. A Budaörsi Herman Ottó általános iskola túrája, megérdemli a támogatást, mert jó célra megy a részvételi díj, és mert egy baromi jó hangulatú…

Nehezen kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe, mert ugyan nem olyan rossz az az 1:40:57-es félmaraton. Tudom ám én is, de azért én valami olyat szerettem volna, ami úgy kezdődik, hogy 1:3x:xx.

A darazsak. Nem tehetek róla, de tavaly ez volt a leg… Hogy is mondjam? …szóval a legégetőbb élményem a Pilisi Trappból. Pedig csak két darázscsípést gyűjtöttem be, de ebből a második több napon át elkísért.

Ugyanaz, és mégis más. A budai sávtúrákban az a jó, hogy nem kell gondolkodni. Ha az ember egy kicsit is megismeri a Budai hegyeket, akkor ezek az útvonalak elvileg meglepetésmentes menetek. Lennének, de ugye az időjárás...

Tavaly még kimondottan az a kérdés foglalkoztatott, hogy mennyire fogja unni az olvasó (már akik ezt a blogot abban a szerencsében részesítik, hogy olvassák a posztokat), ha évről évre ugyanazokról a versenyekről, túrákról olvashat. Mert valahogy úgy vagyok ezekkel, hogy szeretek oda visszamenni,…

Na igen, de mi is az a Merzse? És hol van? Sokszor, aki a szomszédjában, a kerületben él, ő sem tudja… úgyhogy kezdjük a Merzsével.

Ingyen verseny. Történt ugyanis, hogy tavaly a BSI félmaratonmánia versenysorozatában, az ötvenhez közeledő korosztály (Senior 2) kategóriájában harmadik lettem, ezzel nyertem egy szabadkártyát egy, az első félévben tartott BSI versenyre. Ez lett a 24. K&H mozdulj! verseny félmaratoni távja.

Sok év túrakihagyás után 2014. február elsején elindultam a Budai Piros teljesítménytúrán. Akkor tudtam meg, hogy aki teljesíti a négy sávtúrát (kék, sárga, piros, zöld), az kap plusz egy jelvényt, tekinthetjük, amolyan kvázi kupának. Időkorlát nincs. Augusztusban begyűjtöttem a kéket, aztán…

Mindenhol nem lehetünk ott, épp ezért jönnek jól az „idegen tollakból” származó beszámolók, amiket a továbbiakban is vár a blog. Most az a szerencsés helyzet áll fenn, hogy az anyaegyesületem, a Pénzügyőr SE egyik amatőr futója, elküldött egy beszámolót a 22. Női Futógála 10 kilométeres távjáról,…

A poszt írója ne legyen elfogult. Pont. Ja nem, sokkal inkább kérdőjel a szerencsés írásjel a végén, mert ugyan sok túrát szeretek, de most az egyik szívem csücske túráról lesz szó… Hát, hogy a fenébe ne lennék elfogult.

Mint az előző bejegyzésben is említettem (mondom azoknak, akik nem rég óta követik a blogot) nem igazán preferálom a sötét erdőben bóklászást, de ez ugye ízlés kérdése. Viszont ahogy hosszabbodnak a nappalok, úgy hosszabbodnak a túrák is. De néha kell pihenni, kell valami rövidebb is.

Van egy túra, aminek ugyan kacérkodom a teljes távjával, de valahogy az istennek se bírom magam rávenni. Nem, nem a távval van baj, az nem vészes, hanem az éjszakai indulással… Azzal, hogy az utolsó vonattal, busszal elmenjek Esztergomig, és nekiinduljak az éjszakának. Kéne valami motiváció…

Most, Törökbálinton, egy terepfutó verseny végén, a saját korosztályomban (50+) én álltam a dobogó legmagasabb fokán. Mondták, hogy az aranyat nem kell magyarázni. Örülni kell neki. Ez igaz, de azért nézzünk kicsit mögé, hátha valakinek érdekes...

82 kilométer nem kevés. Ezt tudtam. Az, hogy az áprilisi hóesés után esetleg, és netalántán tréfás lehet, azt sejtettem. De, amivel nem számoltam, hogy a 38 jelzésváltás lesz a legnagyobb ellenfél…

Zöld erdőben jártam. Kék ibolyát láttam… Azt hiszem ez autentikus indítása egy Húsvét hétfői túrának. Mert ugye ízlések és pofonok. Van, aki locsolni megy, van, aki túrázni…

Beállsz a rajtzónába. Egyre nagyobb a tömeg… és szép lassan bekebelez a körülötted állókból áradó rajt előtti feszültség. Aztán amikor végre futhatsz, az olyan felszabadító érzés… és ötszáz méterrel arrébb figyelmeztetned kell magad, hogy már megint elfutod… és tényleg.

Hagyományosan - mondta Csipi a gulyása felett, Nagykovácsiban - ez az a táv, ahol több a teljesítő, mint az induló. - Mind a ketten hetvenöt kilométernél jártunk, csak míg ő ment tovább a százon, addig én ide indultam.

Ülök a vonaton Zebegény felé, és ha nem beszélgetnék ismerősökkel, akkor talán azon járna az eszem, hogy kellett hozzá majd három év, hogy egyre sűrűbben kimozduljak a közlekedési komfortzónámból. Hogy beleférjen a napomba "kényelmesen" a negyvenes túra, meg az utazás.

Még nevettem is pénteken a saját kétértelmű szójátékomon, amikor azt mondtam, hogy „Klotildligetről akkor megyek tovább, ha jól esik”. Mind a két értelemben igazam lett.

Ülök a földön az előszobában. Hátam a falnak döntöm. Kicsit szédülök. Érzem, ahogy az első vércsepp eléri a szemöldököm… bő két óra múlva futni kéne, de most még szédülök. ...valahogy így kezdődött.

Többek között azért is jó, hogy vége a télnek, mert én az enyhébb időben szívesebben vállalkozom negyven kilométer feletti túrákra. Mondom ezt úgy, mintha nem tavaly lett volna az első év, hogy az ilyen távú túrákat elkezdtem bevállalni.