(A beszámoló befejező része.)
A táv második fele: a merész tervek fokozatos elengedése
Mivel az Öreg-kőnél barlangász tábor vetette magát az erdőbe, a feltételes ellenőrző pont ezúttal a péliföldszentkereszti Mária-forrásnál volt. Ide egy lejtős földúton futva érkeztem (15:52), és mintha kezdett volna kicsit hűlni a levegő. Egyszer csak szembejön egy srác, akit a Getére felfelé menet hagytam el, majd Mogyorósbánya után is (nyilván rövidebb ideig depózott). A helybéliek rosszul mutatták neki az utat, ezért vissza kellett mennie a Mária-forráshoz. Plusz két kilométer... nem kívántam hasonlót magamnak.
A Bika-völgybe lendületesen lefutva (16:31) jelentősen hoztam a lemaradásomból. Itt ettem volna másodszor hotdogot, de pár perccel azelőtt érkezett meg Kesztölcről a Hotdogman, így még jégkását sem tudott adni. Viszont hálás vagyok azért, hogy megtöltötte fél literes palackomat narancslével. Az ezután következő szakaszt (62–63. kilométer) tekinthetem fordulópontnak: itt egy több, mint másfél kilométeres távon egy nyiladék mentén vezet az Országos Kéktúra, nagyfeszültségű vezetékek alatt, nagyon keskeny ösvényen. A korán jött nyárban burjánzottak a különböző nem túl esztétikus formájú gazok, az ösvénybe belehajló csalánok és más tüskés növények folyamatosan súrolták a lábamat és a karomat, a bal kézfejem be is lobbant a csaláncsípésektől. Az emelkedő tetejére érve víztartalékaim nagy részét arra használtam, hogy lemossam a kezem és a lábam, ezzel hűsítve a csípéseket és karcolásokat.
Egyedül haladtam már több, mint egy órája, amikor a Domoszló-völgy kapujánál elkocogott mellettem Nagyváthy János, maga elé mormogva, hogy mennyire utálja ezt az egészet. Innentől kezdve tulajdonképpen már senkit sem előztem meg, de több futó is lehagyott engem. A hivatalosan jegyzett, vagyis az ellenőrző pontokon pecsétet gyűjtő túrázók és terepfutók között fokozatosan csúsztam le a tizedik helyről egészen a tizenhatodikig. Pusztamaróton is megálltam pár percre pihenni (17:16), itt készítettem az utolsó fotót.
A pusztamaróti emlékmű
Itt kezdődött a Gerecse. Az egyházi üdülő felé rézsútosan, enyhe emelkedőn vezet fel az út, ez a hely olyan a félhomályban, mint egy elvarázsolt erdő, itt-ott kisebb sziklák szegélyezik a turistaút ösvényét. A varázslat része, hogy itt mindig fűszeres, fokhagymás sült kolbász illatát érzem, az erdő mélyén. Tavaly furcsa volt, most már ismerősként köszöntöttem az illatot. A Gerecsét megkerülve közeledtem a bányahegyi pihenőhöz, és emlékeztem arra, hogy tavaly itt milyen lendületesen haladtam. Akkor hűvösebb volt és borult az ég, most pedig az erdőben is éreztem a meleg, fülledt levegőt.
Bányahegyre (72,67 km) fél hétkor érkeztem még bőven világosban, és újra majdnem fél órányit depóztam. Levest nem tudtam volna enni, de a kissé drágán mért szalámis szendvics jól esett. Nehezen indultam útnak, be az erdőbe, és mikor nekivágtam a táv utolsó negyedének, már közel egy órás lemaradásom volt a tervezett részidőhöz képest (18:58). Itt már tudtam, hogy nem fogom elérni az utolsó vonatot. Néha-néha elfutottak mellettem, így én is próbáltam futni az egyre félhomályosabb, fülledten meleg és poros erdőben, de csak az lett az eredménye, hogy átestem egy kiálló kődarabon, amit nem is vettem észre. Megint a kezem és lábam takarítására használtam a vizet, és ha már megálltam, bevettem az antihisztamint és a porcerőt is.
Fokozta az elcsigázottságot, hogy a vértestolnai műút előtt át kellett menni egy tisztáson, de sokáig nem láttam, hogy hol kell bemenni az erdőbe a tisztás másik oldalán, majd a műút után nem találtam rá azonnal az OKT folytatására. Így hát én is bekerültem azok közé, akik akaratuk ellenére több száz méterrel megtoldották a Kinizsi 100 útvonalát. Amikor Koldusszállásra érkeztem 20:40-kor, elő kellett vennem a fejlámpát, mert innét már sötétben haladtam tovább. Nagyot sóhajtottam, és az ellenőrző pontnál jól tudták, hogy ez minek szól: maradtam a közönséges túrázók között. :)-
A Sárga út kilenc kilométere a Kinizsi Százas leghosszabb és leginkább monoton szakasza. Széles az út, de folyamatosan emelkedik: nem nagyon, de alattomosan, ezért nem tudtam lendületet venni ahhoz, hogy fussak – egy rövid lejtős útszakasztól eltekintve. A Szent Péter templomromnál (92,89 km) kaptam meg az utolsó pecsétet (22:22), innét már csak arra kellett vigyázni, hogy a Kálvária útvonal mentén óvatosan ereszkedjem, mert a baji Lábas-hegy szurdokában vezető út keskeny, köves, és meredek az oldala.
Érkezés az aszfalt világába
Amikor beérkeztem Baj külterületére, kezdtem megnyugodni. Innét fokozatosan egyre lankásabb, és egyre aszfaltozottabb szakaszon haladt tovább a Kinizsi 100 útvonala. Baj és Tata között utolért az a srác, akit kétszer lehagytam és egyszer szembejött velem: ő feltámadt a végére. És hogy kerek legyen a történet: mikor elmeséltem neki a sültkolbász illatot a Gerecsében, elővett egy karika mangalica kolbászt és átnyújtotta. Ez volt a legfinomabb falat, a 97. kilométernél.
Bajon (nem Bajban) a templomnál még megtöltöttük a kulacsainkat vízzel, de innét már a célegyenes kezdődött. Fokozatosan gyorsultunk és Tatára már futva érkeztünk be. Részemről könnyen és lazán: elengedve az új keletű merész terveket, de a múlt év végi fogadalmamat kényelmesen teljesítve. A tavalyi befutónál két teljes órával kevesebb idő, 16 óra 24 perc alatt értem be a célba, a hivatalosan jegyzett beérkezők között végül a 19. helyen.
Tanulságok: táplálkozás, klíma, felszerelések
A módszeres téli alapozásnak köszönhetően jó erőnléttel, a lábaimban és a szívemben józanul bízva álltam neki a Kinizsi Százas idei kiadásának. Tudtam, hogy gond nélkül teljesíteni fogom a 100 kilométert, egyedül a térdízületi porckopásom miatt aggódtam kicsit, és egy pillanatra megfordult az is a fejemben, hogy a térdem miatt majd valahol ki kell állnom. De a gyomrommal még sosem volt baj, mindig pontosan tudja a szervezetem, mit kíván. A hőség miatt sokat és gyakran kell innom, így főleg a folyadék-utánpótlást kell előre megtervezni.
A táv első felét tervszerűen teljesítettem, sőt Dorog előtt még nyertem is közel negyed órát a tervezett feszes ütemidőhöz képest. Tudtam, hogy a Gete nehéz lesz, de ehhez képest nagyon jól bírtam: jól tettem, hogy a fejemet a túlhevüléstől megóvó, hideg vízzel átitatott csősálat húztam a fejemre. A hőség nem hirtelen, hanem lassan szívta el az energiámat. A táv második felében egyre kevésbé voltam motivált a futáshoz és egyre kevésbé volt hozzá erőm. A lejtőkön és sík szakaszokon neki-nekilódultam, de egy-két kilométernél nem futottam többet egyben egyszer sem. A Bányahegy és Koldusszállás közötti 11 kilométeres szakaszon lehetett volna sokat hozni a lemaradásból, mert ez viszonylag sík, de az ezt követő kilenc kilométeres szakasz hosszú, alattomos emelkedői megleptek. A legfurcsább a fejlámpa fényében mutatkozó párás, poros levegő volt: ekkor, a 84. kilométer után jöttem rá, hogy a levegő fülledtsége és nehézsége miatt haladok lassabban, mint szerettem volna.
Ha a Kinizsi Százas nem a tavaszi, nyár eleji allergiaszezon kellős közepén lenne, akkor könnyebben és gyorsabban tudnám teljesíteni a 100 kilométeres távot. A por és a pollen észrevétlenül nehezebbé tette a lélegzést és a torkomat is elkezdte kaparni. Érdekes módon, ellentétben a két évvel ezelőtti Kinizsivel, nem lett hólyagos a lábam sehol sem, csak egy kicsit dörzsölődött ki a nagylábujjam oldala, és a bokám sem dagadt fel, mint tavaly. Ezt a jó zokniválasztásnak köszönhetem: semmi szükség nem volt kompressziós szárra, de a sűrű frottírszövésű zoknibelső jó szolgálatot tett. A New Balance futócipőm kellőképpen széles ahhoz, hogy ne szorítson akkor sem, ha bedagadna a lábfejem, de még ez sem okozott gondot.
Annál kisebb tevepúpos hátizsákot, mint amit vittem magammal, nem nagyon lehetne találni. Nyilván lehetne váltani a szegény ember felszereléséről mindenféle high-tech futóhátizsákra, de nem hiszem, hogy jelentősen javítana a teljesítményemen. Így is szinte végig a kezemben volt egy izós flakon, benne mindig valamilyen folyadékkal; talán egy futókulacs jó szolgálatot tenne legközelebb. Mások tapasztalata azt mutatja, hogy terepen nem kényelmes futni övtáska füzérrel a derékon, ezért erre sem állnék át. Talán azon lenne érdemes elgondolkodni, hogy a tüskés növények (és esetleg a kullancsok) miatt kellene-e inkább hosszú nadrágban futni. De ezt sem érzem, hogy sokat számított volna.
Van időm átgondolni a lehetőségeket. Mindenesetre, ha majd jövőre is úgy döntök, hogy indulok a Kinizsi Százason, akkor nem lehet más a cél, mint 14 óra 30 perc alatt beérni.