A Kékesen kicsit betelt a pohár. Mondhatnám úgy is, hogy elegem lett. Mármint a futásból.
A Kékesen kicsit betelt a pohár. Mondhatnám úgy is, hogy elegem lett. Mármint a futásból.
Életem első csúcsfutása. Amolyan túl kell élni feladatnak szántam magamnak.
Ha valaki úgy gondolta volna, hogy az utóbbi hetekben felhagytam a futással, azt meg kell nyugtatnom, jól gondolta.
Most így utólag, mosolyra késztet. Mert azóta magam is, és a levél írója is csapatban körbeszaladtuk a Balatont. Sőt, Ő a BSZM alatt körbe is görkorcsolyázta, ha jól tudom....
Van abban valami megmosolyogtató, hogy a siófoki Wink maraton rendezői hét év tapasztalattal a hátuk mögött, még mindig tudnak bakizni. Mondhatnánk, hogy ez a biztos pont a versenyben, ami különben a szívem csücske, talán mert először itt gurultam hosszabb távon.
Persze lehetne panaszkodni, de az a nagy büdös helyzet, hogy ma ennyit tudtam. Na de kezdjük az elején. kellemes hír, hogy lassan, de biztosan emelkedik azoknak a görkorisoknak a száma, akik elindulnak a Tour de Tisza-tó versenyen.
A címbéli húszon túl nem az életkoromra vonatkozik, pedig arra is igaz. Bőven. Ez most a kilométerekről szól, merthogy először egyvégtében. És igazából nem is ez a lényeg, pedig dehogynem.
Akkor jöttem rá, hogy valami nem az igazi, amikor a lány beikszelte a rajtszámomat, hogy teljesítve. Valami nem stimmelt. Hiányzott az oxigénhiány, meg hogy a tüdőmet sem kell visszatuszkolni, úgyhogy gyorsan megnéztem az RDS-t, ami azt mutatta, hogy egy órán belül vagyok. Nyolc egész másodperccel. Tudtam, hogy ez itt a ló túloldala.
Na most akkor nagy levegő, és még egy trappolás vasárnapig. Aztán majd meglátjuk…
Most így hirtelen nem is tudom, hogy mi a fontosabb a futás, vagy a gurulás?
Tegnap este, lábáztatás közben azon gondolkoztam, hogy az idén valahogy állandó késésben vagyok. Futni az idén későn kezdtem el. Mondjuk ennek megvolt a maga oka. Pihentetni kellett a lábam.
Egy hete szerénytelenül megjegyeztem, hogy az idén már sikerült egyhuzamban nagyobb távolságot lefutnom, mint tavaly. Ezt leginkább annak tudom be, hogy változtattam az edzésterven, és mostanság leginkább a pulzusomra figyelek, valamint hetente egyszer beillesztek egy lassabb tempójú trappolást.
Most egy kicsit dicsekszem, mert olyan jól esik. Szóval az van, hogy bő három hónapos kihagyás után kezdtem újra futni. Ma vagyok túl a huszonegyedik alkalmon.
Március 15-én megvolt az első tavaszi verseny, ami pont beleillett az edzésprogramomba. Igen az idén másodszor indultam az immár VI. Imre – Lőrinc futóversenyen. Nem tehetek róla, de szeretem a verseny szlogenjét „Futás, ami összeköt”. Valahogy illik a nemzeti ünnephez.
Az egy hónapja elkezdett futkározásnak van egy – mondhatni kézzelfogható – eredménye. Megszabadultam két kilótól. Részben ez adta az ötletet, hogy visszapótoljam.
Én kis naiv azt hittem, hogy a hóban-fagyban típusú bejegyzésekből az előző lesz az utolsó. Elvégre a nyakunkon a tavasz.
Persze most a fejemre lehet olvasni, hogy az előző tél elején mennyire szerettem volna hóesésbe futni, mert hogy az milyen szép lehet. Mellesmeg szép is az, de a szépség élmény leginkább a lefelé közlekedő hópelyhek intenzitásától függ.
A múlt héten azt mondtam, hogy ha tudom tartani a kilométerenkénti öt és fél percen belüli időt, akkor emelem a távot ennek a hétnek a végén.
Tudom én, persze, hogy tudom, hogy dőreség előre inni a medve bőrére. De ha egyszer olyan jól esett leírni, hogy egy hét alatt harminc másodpercet tudtam javítani a tempón.
Na a lendület, az meg van már.
Ha ezt így folytatom, eléggé kevés bejegyzés kerül az edzésnaplómba ebben az évben. Két héttel ezelőtt tudtam rávenni magam először arra, hogy egyáltalán futni menjek.
Persze a bejegyzésnek lehetne az is a címe, hogy nekifutásból, de a „Három és…” valahogy jobban tetszik.
Itt sem jártam lassan két hónapja. Közben azért történ ez meg az. Na nem igazán a mozgás frontján. Október óta az stabilan szünetel. Na jó volt egy kisebb kitérő, de arról inkább egy következő bejegyzésben.
Talán még egy hét és vége a kényszerszünetnek.
Tényleg a cipő a lényeg. Nekem most érett meg a cserére…
Csak a halál biztos. – mondogatta Horváth bácsi a földszint kettőből, de valamikor ’92 táján revideálta az álláspontját. Utána már csak annyit mondott, hogy semmi sem biztos, de ez egy másik történet.