Ezt a bejegyzést úgy is kezdhetném, hogy mostanában nem történik semmi. Semmi különös. Majd kezdhetnék panaszkodni, hogy veszítettem a lendületből. Pedig...

Úgy három-négy hete beláttam, hogy tényleg a Puskás Ferencről elnevezett Népstadion lesz a megoldás. Minimális az autóforgalom, és akkor van vége az útnak, amikor abbahagyom…

Azt, hogy rövidlátó – magyarul vaksi – vagyok nem szoktam reklámozni ugyan, de tagadhatatlan a tény. Ebből következik, hogy számomra a szemüveg létszükséglet. Mielőtt bárki azzal jönne, hogy milyen remek műtétek vannak, és hogy azok bizony megváltoztatják a világot… Szeretnék némi pontosítást eszközölni már a rövidlátásom ügyében.

Pedig nyertem egy aranyérmet. Igazából a kitartásért… Mondjuk, ha nem lett volna az az utolsó huszonöt perc, akkor is azt mondanám, hogy jövőre jobb lesz. Biztosan.

Felhívtam anyámat, hogy hátha ő mégiscsak tud valamit a garanciáról. Mert ugye ki más, ha még ő sem? Lerázott, hogy agyamra ment a hőség. Mondtam, hogy nem is, de nem érdekelte. Mármint, hogy nem is az agyamra ment a hőség, hanem más részeimre, amit kezdek egyre nehezebben viselni.

Túl vagyok egy, hogy is mondjam egyhetes léböjt kúrán. Túlzásba nem vittem, mondhatni sörmentén ittam, így letudtam a VOLT fesztivált tudatmódosuláson innen.

Akkor most túl vagyok az ötszázon. Mármint az ötszázadik kilométeren. Az idén. Ezt sem hittem volna.

Én készséggel elhiszem, hogy rossz szokás a pályán a belső körben futni, csak az a baj, hogy tíz futóból tizenegy fut ott.

Azt hiszem, hogy a legegyszerűbb, ha a szélsőséges időjárásra fogom, ami azért részben igaz is. Májusban lényegében nem edzettem, mert a kedd reggeleket általában elmosta az eső, a hétvégén meg valahogy elfogyott az energiám.

Most meg ez a meleg.

Végül is az időjárás kegyes volt.

Megvallom riasztó táv az az 57 kilométer. Pláne nyolc keréken. Van valami sosem lesz vége hangulata. Pláne, hogy ennyit még az életben soha…

Ami nem megy, azt ne erőltessük… Hogy ez mennyire igaz, azt régóta tudom. Mondjuk akkor fájó, ha az embernek ezt egy megértő arcot vágó, alulöltözött nőihölgy mondja.

Kitaláltam magamnak egy duatlont. Amolyan duatlon félét...

Most el kellene panaszkodnom arról, hogy egy bizonyos kor felett az embernek a munkája… ha nem is az első, de bizony valahol azon a környéken helyezkedik el, aminek ezáltal vannak következményei.

Mondhatnám azt, hogy a nap tapasztalata, hogy semmi sem változott.

Az ablakon kinézve ideális időnek tűnt. Napsütés, tavasz, meg minden. Baloldalt a hőmérő majd tíz fokot mutat. Kilenc óra. Indulni kéne.

Persze, hogy nem vettem elő pénteken a görkorcsolyát. Az időjárásfelelős lebeszélt. Én meg hittem neki. Jó, meleg az nem volt, de attól még nyugodtan gurulhattam volna. Vártam a havas esőt.

A tavasz egy kicsit visszavonul…

Két hét kihagyás után ma...

Száz kilométer. Olyan jól esik leírni. Meg azt is, hogy egy hónap alatt, meg hogy én. És főként azt, hogy futottam…

A reggeli mínusz hat fokban elkövetett trappolásomra Mjoci a Bébielefántoktól, csak annyit felelt, hogy „kemény vagy, mint a rambó3”. Majd folytatta, hogy csak úgy lightosan lefutja a dupláját.

Na most, ha valaki azt mondja, hogy csak az április bolondos, már ami az időjárást illeti, azt lehet, hogy marhának nevezem, lehet, hogy leköpöm, sőt még a megrugdosását is fontolóra veszem.

Valójában augusztus óta erre vártam.

Mielőtt elindulnék futni, így január elsején csak annyit akarok mondani...

Azon gondolkodom, hogy vissza kellene olvasni ezt az edzésnaplót. Na nem a nyavalygásomra vagyok újra kíváncsi, elég volt leírni. Újraolvasni biztos, hogy még szörnyűbb lenne, így viszont nem igazán emlékszem, hogy mik voltak a tippjeim a futóképességemről… Na, sokat nem javult az önbecsülésem ezen a téren, de valahogy ma sokkal jobban érzem magam.