Az edzésnaplót ugye ott hagytam abba, hogy valami nyavalya kiütött. Nem kicsit, nagyon, hogy klasszikussá vált mondatokat idézzek.

H1N1. Még a csapból is ez folyik. Hiába no, ilyen a cseppfertőzés. Folyékony.

Magyarázom a bizonyítványom, mert az – lássuk be – sokkalta jobban megy, mint a futás.

Ha augusztusban azt kérdezi valaki, hogy időhiány esetén mi az első, amiről lemondok, hát valószínűleg a futást mondtam volna, elvégre messze még a tavasz.

Sántikálok valamiben. Na nem rosszban, inkább futócipőben…

Vagy két hete nem írtam edzésnaplót. Mármint itt, blogszerűen. Na nem mintha szögre akasztottam volna a futócipőt, csak éppen nem volt kedvem. Futni sem. Persze azért futottam. Tartottam magam a heti négyhez, sőt tulajdonképpen az öthöz, de az ötödik csak a bónusz volt.

A hidegre való tekintettel, énekelni kezdett… Na nem én, hanem Micimackó. Az én éneklési képességeim – finoman szólva is – büntetési tételként szerepelnének a BTK-ban, ha némely nemzetközi egyezmény, amelyeket persze hazánk is aláírt nem tiltaná a foglyok kínzását.

Azt hiszem, napelemes vagyok. Más okot nem tudok mondani arra, hogy miért futok majd egy perccel jobb időt fényes nappal, mint sötétedés után. Mondjuk ezt már tegnap is sejtettem, de ma jött a puding próbája.

Szóval tegnap - köszönhetően a köz érdekében folyatatott munkaviszonynak – fényes nappal mehettem futni. Úgy fél három tájt. Meg azután, ha később akartam volna futni az inkább ma lett volna túl korán.

Időzavar. Leginkább ez az oka annak, hogy amolyan „two in one” posztot írok. No meg az, hogy igazából futás közben nem történik semmi különös.

Pocsék. Pocsék. Pocsék!

Ennél még az is jobb lett volna, de minimum hasznosabb, ha itthon maradok.

Na még egyszer nekiálltam...

Négy nap szenvedés után ma reggel végre neki indulhattam. Persze csak szép szolidan, elvégre… Ja, nincs elvégre, most nem a KFT korai slágereiről van szó.

Most, hogy az idő járása miatt egyre kevesebb az esély a görkorcsolyázásra, marad a futás, meg az úszás. Azaz maradna.

Egyenes derékkal jöttem. Na nem onnan, ahol nőnek a pálmák, csak innen a pályáról. Ahogy romlik az idő, fogynak a futók, már megint egyedül futottam.

Valahogy nem az igazi.

Ahogy az izzadtság csepeg lassan, de egyre gyorsuló ütemben, a szaunában…

Fejlődöm. Ahhoz képest…

A hideg még nem is lenne akkora baj…. Még. Mert lesz még hidegebb is. A szelet nehezebben viselem. Vagy majd húsz évvel ezelőtt – éppen az Újhegyi uszodában kezdtem a reggeleket – begyűjtöttem egy hallójárat gyulladást, és azóta kissé érzékeny vagyok a huzatra. Nem, nem a párnáéra, a levegőére.

Na, most írhatnám, hogy megint a szellemekkel futkostam, de a szellemek ma teljesen láthatatlanok voltak. Szerintem fáztak.

Megint egyedül. Immár esőben. Teljesen megértem Té-t, hogy inkább a négy fal közötti szárazságot választotta.

Ma reggel Té úgy döntött, hogy velem jön futni. Vagy inkább én megyek vele? A huszonöt év korkülönbség, a tornaórák, mind, mind mellette szólnak. Mellettem, csak az elmúlt két hónap rutinja.

Tegnap kétesnek mondható alakok jelentek meg Terézvárosban. Egy-egy sarkon hárman-négyen. Figyeltek. Beszélgettek és közben figyeltek. Ettek és közben figyeltek. Lesték az utcát.

Na ilyet sem csináltam középiskola óta. Mondjuk akkor sem olyan sűrűn… Igaz, hetente akkoriban többször keltem hajnali négykor, hogy úszni menjek a szigetre. Akkor szoktam rá a korai kelésre. Időnként meg - amikor nem volt kedvem bumlizni az uszodáig - inkább lementem kocogni. Na nem sűrűn. Az víz volt a vonzóbb alternatíva.

Az elmúlt egy hónap tanulsága, a görkorcsolya technikai sport. Van ugye egy K2 Moto84-em. Az meg, mint a neve is mutatja, 84 millis kerekekkel van ellátva. Ráadásul a gyári kerekek 80A-s keménységűek. Na ezzel a gyári szettel az istennek sem tudtam városban, a megszokott útvonalamon, a 16 km/h átlagsebességet összehozni.

Na, azt a tegnapi jég törést, nem kell túl komolyan venni. Nem valami hatalmas nagy rianás volt az, csak amolyan repedés. Hajszálrepedés. Repedésecske…