Az utcáról valami vaddisznócsorda csörtetése hallatszik be. Iskolanap a Hősökben… Diák futóverseny. Sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz, mert a forgalomirányítók, már a kereszteződésekben álltak, amikor a pályáról jöttem vissza. Megtört a jég.

Úgy tizenegytől vártam a munkaidő végét. Az istennek nem akart eljönni. Valahogy úgy, mint a régi viccben. Tizenegykor megnéztem az órát. Azután egy óra múlva ránéztem megint. Tizenegy múlt tíz perccel… Ráadásul a fejem is fájni kezdett. Vagy az még egy kicsit korábban történt?

Ismerős út, és mégis mintha egy másik város lenne. Indulás fél óra késéssel. Iskolás egy szál se, lehet menni. Van hely a járdán. A huszonhét fokokhoz képest a mai huszonkettő kész felüdülés.

Elvileg az a szép az őszben és a télben, hogy ilyenkor elkezdek lazsálni, no és persze kilókat gyűjtögetni, mert ugye kinek van kedve hidegben, sötétben…

Azért kezdtem el vezetni április végén az edzésnaplót, mert úgy gondoltam, hogy motivál, ha leírva látom a megtett kilométereket. Bejött. Görkorcsolyáztam majd hatszáz kilométert, úgy negyven óra alatt.

Szerda este a Rézangyal teraszán sörözve, hallgattam a mögöttem ülő asztaltársaság fejtegetését Hunvald György tisztelet díjáról meg Farkas Péter életjáradékáról (valami ilyesmi volt), közben néztem a görkorisokat. Mert estefelé hirtelen megtelt a kiskörút nyolckerekűekkel. Azt nem mondom, hogy sokan vagyunk, de nem vagyunk kevesen…

Na most nem az a gáz abban, hogy az ember dühből gurul – bár az önmagában gáz, ha ok nélkül gurul dühbe –, hanem az, hogy olyankor botladozik össze-vissza. Ráadásul kimerítő.

Nem tudom, hogy honnan jött. Először talán mákszemnyi volt, vagy még akkorra sem. De az biztos, hogy egyszer csak megjelent. Amolyan energia vámpír. Gyűjtöget. Gyűjtöget, és növekszik.

A Margitszigetre indultam volna. A klímáért. Csak azután közbejött valami… így maradt a pálya. Pedig jó lett volna egy – na jó, két kör – a szigeten. Egy görkorcsolyával, egy futva, elvégre a bokám már nem is érzi magát olyan szarul.

Remekül tudok görkorcsolyát sétáltatni. Ezt ma ismét bizonyítottam. Reggel úgy indultam el, hogy egész nap nem eshet. Vagy örökké nem eshet?

Úgy néz ki, hogy előjött a feminin énem, amiről alapvetően annyit illik tudni, hogy leszbikus, de ez most mellékes. A nőnemű ismerőseimnek van egy olyan szokása, hogy a lábukon időként ismeretlen eredetű lila, sárga, esetleg fekete foltok jelennek meg.

Az a fixa ideám, hogy a „szégyen a futás, de hasznos” mondás kitalálója, látott engem futni. Jó, nem úgy futok, mint egy lány, de a pályán kint lévő nők sem úgy futnak… Viszont a teljesítményem tényleg a szégyen kategória, legalábbis ahhoz képest, amit hittem magamról.

Heti két görkorcsolya, heti két futás. Ennyit terveztem. Hogy ebből mennyi sikerül, arra a múlt hét volt a jó példa, amikor a futás maradt el.

Nem régiben még azt hittem, hogy rájöttem, hogyan lehet a nap huszonnégy órájában legalább huszonnyolc órát belesűríteni. Augusztusban úgy tűnt ez sikerül is. Azután meglett a böjtje.

Majd egy hét „aktív” pihenés után, ismét a dolgos és koris hétköznapok. Aktív, volt benne mosógépcipelés és egyéb tréfás népi játékok…

Most ugrik a majom a vízbe – gondoltam reggel, és megint felpakoltam a korcsolyákat.

Azt hiszem, a Konvoj című filmben hangzik el, a mondat, miután egy lelkész és csapata is csatlakozik a konvojhoz, Halleluja, átkelünk a Jordán folyón testvéreim. Lehet, hogy az idézet nem pontos, de az érzés az megvan.

Na most az van, hogy a héten kicsit túllőttem a célon. Azt hiszem le akartam tudni előre a jövő hetet, mert úgy tűnik nem nagyon lesz időm…

Úgy tűnik, ezen a héten előre lemozgom a jövő heti adagot is. Na nem vagyok ilyen megszállott egyszerűen így jött ki.

Amikor leszálltam a koriról és megnéztem azt a - már nem is annyira - qrva RDS-t, egyből meghatódtam magamtól. De most tényleg. Olyan volt már, hogy az átlagsebességem városban éppen hogy, de átlépte a 16 km/h-t. Jó versenyen mentem már gyorsabban is, de ott nem kell állandóan lassítani, gyorsítani. Így a megszokott útvonalamon, ez a tizenhatos tempó volt olyan, mint most futásnál a három kilométeres táv.

Egyedül. Körbe-körbe. Ez azért fura.

A pályán kívül melósok. Útépítők. Támasztják a lapátot, a kerítést. Nyolc az óra, a műszak még nem kezdődött el, vagy így kezdődik.

Azt hiszem most jött el az, amikor bizton tudhatom, hogy hallgattam Attilára.

Milyen Attilára? Milyen Attilára?

Van abban valami jó is, ha keresztbe vernek az ember négynapos hétvégéjének. Például az, hogy nem fizetik ki a túlórát, hanem szabadnappal honorálják.

Köd előttem, köd utánam...

Látom a fényt az alagút végén. Na, ez így, ebben a formában, nem igaz. Inkább látom az alagutat a fény előtt.